Mindenki egy fasz

Olvastam egyszer valahol, hogy ha azt állítom valamiről, hogy nincs rá időm, azzal azt is mondom, hogy nem fontos nekem.

Első hallásra elég ellenszenves gondolat: van egy szemrehányós, vádaskodós felhangja. “Nincs időd edzeni? Számodra a sport nem fontos?” – kérdezgeti egy hyaluronnal töltött szájú, rajzolt szemöldökű harmincas nő a fejemben. Megjelenése tökéletes, látszik, hogy van ideje arra, ami “fontos”.

Akármilyen nyomasztó is volt előszörre ez a fontosság-idő összekapcsolás, azért csak nem hessegettem el a gondolatot. Inkább próbáltam vitatkozni vele. Egyelőre nem találtam fogást rajta, és lehet, hogy nem is kell.

Azt próbáltam, hogy nem a vitatkozással kezdtem, hanem először is végiggondoltam, hogy nekem mi a fontos. És nem úgy általában, életemben, hanem csak abban a szakaszban, életfázisban, amelyben most vagyok.

Írtam egy listát, az úgyis divatos. Sorba raktam a számomra jelenleg öt legfontosabb dolgot. Közben kibírtam, és nem képzeltem magam a Miss Universe döntősének, amint a zsűrinél azzal próbál bevágódni, hogy a világbéke a legfontosabb. Inkább úgy írtam a listát, mintha soha senki nem láthatná meg.

Most persze kénytelen vagyok feltárni a listának legalábbis az első elemét, különben se füle, se farka nem lesz ennek az írásnak. Az első elem a belső béke lett, a továbbiakban BB. Ugyanis ha BB-m nincs, akkor semmim nincs. És nálam – történelmi okokból kifolyólag – a BB nem egy adott, garantált valami, amit csak komoly sorstragédiák tudnak ideig-óráig megzavarni, az én BB-m egy törékeny dolog, amelynek a meglétéért folyton tenni kell. Ez van, ezzel kell dolgozni.

Szóval BB. Mit kell tennem a BB-mért? Ez igencsak egyéni dolog, ezerféle út vezethet el a kiegyensúlyozottsághoz, nekem is van több módszerem. Az első a sport. A második, majdnem ugyanilyen hatékony út a meditáció. Jelenleg ez a kettő a leghatékonyabb mód ahhoz, hogy meglegyen a BB-m.

Tehát, mivel nekem a belső békém a legeslegfontosabb a világon, mert mindennek az az alapja, anélkül nem tudok normális anyja lenni a gyerekemnek (aki az ötös listának amúgy szintén jelentős eleme), BB nélkül nem tudok helytállni sehol, BB nélkül szarul érzem magam szinte bármilyen helyzetben és hátrányból indulok a legtöbb versenyben, tehát ezt kell öntözgetni, gondozgatni, mint egy kis cserép fokföldi ibolyát a nappali egyik szegletében.

Azaz nekem muszáj, hogy legyen időm sportolni és meditálni.

Viszont, ha valakinek ez nem prioritás, mert a BB-je például magától is megvan, vagy nem sportolnia kell hozzá, hanem elég, ha megnéz egy sorozatrészt a Netflixen, akkor tegye már azt!

Nézze meg a sorozatrészt, vagy a teljes sorozatot a Netflixen, és vállalja maga előtt, mert kit érdekel hogy mit mondanak a töbiek, hogy neki ez a prioritás, és nem az, hogy kimenjen futni 15 kilométert a dögmelegben. Vagy neki az a prioritás, hogy mindig gyönyörű rend legyen otthon, mert ő attól érzi magát egésznek, komfortosan, jó anyának/apának/szeretőnek.

Mindenhonnan az folyik – nagyon helyesen – hogy fogadjuk el a másik embert. Miért pont a prioritások sokszínűségét ne lehetne elfogadni? De ne is várjunk ilyen sokat! Senki priortásait nem kell elfogadni! Bőven elég elfogadni a magunkéit! Ne szégyenkezz már senki előtt, ha te nem sportolsz! Nem ciki, ha nem meditálsz! Ahogy az se ciki, ha nem főzöl vasárnap órákon keresztül ebédet, mert ugyanolyan boldog vagy egy rendelt pizzával. És ha az a furcsa nő a második bekezdésből húzogatja erre a hyaluronszáját, hagyjuk már figyelmen kívül! Nem akkor leszünk nyugodtak és elégedettek a halálos ágyunkon, hogy megfeleltünk Miss Kacsaszájnak, ez teljesen biztos.

Szóval mi a teendő? Mindenekelőtt le kell ülni néha 20 percre, és végig kell gondolni, hogy mi a fontos. A nyomatékosítás kedvéért le lehet írni a fontos dolgokat, kivastagítani a betűket, satírozgatni, színezgetni, stb.

Ha megvan a lista, azaz felismertem és elfogadtam, hogy nekem a Netflix fontos, a futás viszont nem, onnantól jelentősen csökken a szorongás és a bűntudat, mert a tévé előtt fekszem és nem kint lihegek az aszfalton. Aki meg kint liheg, az hadd lihegjen. Azt se kell leköpni, hogy “maga elöl fut”. Neki lehet, hogy a futás van átsatírozva.

Na de mi van akkor, ha megírom a listámat, és kiderül, hogy pont a legfontosabb dolgokra nem szakítok (elegendő) időt? Mert így alakult. Mert belekényszerítem magamat egy szerepbe, és/vagy mert próbálok valaki (vélt) elvárásainak megfelelni? Ez egy nehéz ügy, de lehet rajta dolgozni.

Huszonéves koromban kibéreltünk egy lakást a Gellért-hegyen az akkori szerelmemmel (később férjemmel). Kis ház volt, az összes lakóval megismerkedtünk az első héten. A felettünk levő lakásban egy akkor nekem öregnek tűnő, ötven feletti nő lakott. Rövid, őszes haja volt és férfias arca, erős csontozatú teste. Éppen a fickójával tartott haza vidáman, amikor összefutottunk a lépcsőházban, és bemutatkoztunk.

Július volt: az ablakok nyitva voltak este. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy egy nő, “az a nő” hangosan kiabálva élvez szex közben. Nekünk a kapcsolat frissessége ellenére már akkor is nagyon gyér volt a szexuális életünk, úgyhogy kevés megértést tanúsítottam a viselkedés iránt. Ez volt a fő ok, tizenöt év elteltével jól látom. És volt még kettő: az egyik, hogy felháborított, hogy egy ennyi idős nő hogy viselkedhet ilyen botrányosan, a másik pedig, hogy jól hallható volt, hogy mű a sikoly. Szent borzalommal, erkölcsi fölényem tudatában hallgattam a nőt sikoltozni az erkélyajtón keresztül pár éjszakán át. Gyönyörű július volt, mi sokat ittunk.

Már nem emlékszem és nem is fontos miért, de kapcsolatba kerültem a fenti lakás tulajdonosával, aki egy korombeli lány volt. Néhányszor cseteltünk és egyszer megemlítettem neki, hogy az albérlője, - akire az élemedett szót használtam – teátrálisan szexel az egész ház füle hallatára.

“Az az élemedett korú nő az anyám” – írta a lány a válaszban. Elkezdtem szabadkozni rettenetesen, elvenni a szavaim élét, de ő nem volt se megbántott, se meglepett. Lemondóan legyintett (a csetben) és mondta, hogy ugyanmár, ő ismeri az anyja viselt dolgait.

Vajon hol lehet most az a nő? Kiabál-e még?

Hét évvel ezelőtt ezen a napon hívott anyám, hogy meghaltál a kistarcsai kórházban. Tulajdonképpen jó hír volt ez, mert kegyetlen volt az utolsó pár hét. Vártad, hogy vége legyen.

Nem fogtam fel az első napokban, hogy nem vagy már. Mintha mi sem történt volna. Nevetgéltem, nem éreztem semmit. Mindig voltál, nem tűnik el az ember csak úgy.

Aztán pár hét múlva lecsapott a szürkeség, a kilátástalan bánat. Nevezzük depressziónak. Más nagyon rossz dolgok is történtek akkoriban. Az egyetlen dolog, amit tudtam tenni, hogy túléltem. Futottam. Kitűztem egy célt, egy tavaszi félmaratont, és konzekvensen követtem az edzéstervet. Futottam a Moldva jeges partján: vigasztalan, nagyon szomorú futások voltak, utána néha kicsit jobb lett. Aztán terhes lettem, az is szörnyű volt, csak vártam, hogy megszülessen a gyerek végre. Úgy egy évet töltöttem depressziósan.

Sok ideig főleg az utolsó heteidre tudtam csak emlékezni, arra, hogy pár hónappal a halálod előtt mennyire összevesztem veled egy baromságon. Arra, ahogy semmit sem tudva már fekszel a kistarcsai kórház vaságyán. Kísértettek a képek, tele voltam bűntudattal. Mit kellett volna máshogy.

Megszületett a fiam, és jóra fordultak a dolgok. Beindultak a hormonok és csak neki éltem. Sokszor eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nem láthatod: hogy örülnél nekünk és milyen büszke lennél. Lőrincnek nagyon kicsi kora óta rengeteget mesélek rólad. Milyen voltál, miket mondtál, mit mondanál most. Mitikus figurát csináltam belőled. A saját gyerek által rengeteg gyerekkori emlék előjön. Jók és rosszak. Mennyire kiakadtál, mikor egyszer első osztályos koromban azt mondtam, hogy holnap nem megyek iskolába, mert nincs kedvem. Mennyi Cseh Tamást hallgattunk. Megyünk az autóval, amiben nincs rádió, te lehúzod az ablakot és ordítva énekelsz, hogy az emberek azt higgyék, van rádiónk: “Tátátátáááá!”.

Pár hónapja vettem észre, hogy nem a hiány van már. Szeretettel, méreggel, megértéssel teli emlékhalom vagy. Egy nagy rész az agyamban, a belsőmben. Hallom a hangodat, tudom, mit mondanál arra, amit most mesélnék. Hogy bátorítanál, hogy jó úton járok. Ingatnád a fejed, amiért nem teljesítek egyes dolgokban.

Alapvetően büszke lennél rám, tudom. A váláson először kiakadtál volna, de aztán megveregetted volna a vállamat, és benne lenne a szemdben, hogy örülsz, hogy ilyen erős és bátor embert neveltél. Mostanra bevetted magad a fejembe és a részem lettél. Mindig is leszel, nem tűnik el az ember csak úgy.

Mikor felforrósodva, zihálva megérkezel a futásból, dobd le a ruháidat. Állj be a kádba. Állítsd a leghidegebbre a vizet, engedd meg, és a zuhanyrózsát tartsd a tarkód fölé. Nagyon rossz, igen. Engedd bele magad. Nincs kegyelem, előtte vagy fokozatok. Csak csapasd a hideg sugarat a nyakadra, a válladra, a hátadra. Önként. Számolj lassan hatvanig. Elzárhatod. Túl vagy rajta. Saját akaratodból. Most jó.

MI nagyon intelligensen válunk el. Együtt élni nem tudtunk intelligensen.

Magyarországon keveseknek mond valamit az a név, hogy Rudolf Steiner. A fin de siécle idején találta ki az aantropozófia nevű vallást, és ezzel együtt a waldorf pedagógiai rendszert. Egy furcsa ember érdekes víziókkal száz évvel ezelőttről, akinek a próféciájára igény volt a maga korában.

Tulajdonképpen mindez Jézusról is elmondható. 

Mivel se Rudolf, se Jézus nem él már, csak feltételezésekkel élhetünk, hogy vajon egy-egy, a létezésüknél sokkal később keletkezett kérdésre milyen választ adnának. Jézus például azt mondta, hogy "Szeresd felebarátodat, mint tenmagad", tehát jó eséllyel nem értett volna egyett Orbán Viktor migráns- vagy hajléktalanpolitikájával - ezzel józan ésszel nehéz vitatkozni. A magyar waldorfosok szerint pedig a gyerek számára az az ideális, ha egy darab gyapjút és néhány fadarabot kap a játékhoz. Műanyagot semmiképp. Az más kérdés, hogy akkoriban mennyire volt elterjedt a műanyag. Vagy a képernyő.

Az én fejemben Rudolf Steiner (magyarországi!) követői a mormonokhoz hasonlóak. 

Én nyitott vagyok. Olyannyira, hogy egyszer voltunk is egy waldorf-óvoda nyílt napján. Onnan mondjuk úgy fordultunk ki a gyerek apjával, hogy na ide biztos, hogy nem fog járni a fiunk. 

Azt viszont vallom, hogy egyrészt annál lényegesen nagyobb görénységeket is elkövetnek szülők a gyerekük ellen, mint hogy ne engedjék műanyag játékokkal játszani vagy focizni, másrészt az kiemelt figyelmet és jószándékot jelez, ha nem legyintesz a gyereked iskoláztatására, hanem alternatív intézménybe járatod. 

Viszont az, hogy - mivel ebben az országban bármit meg lehet tenni - néhány tollvonással lesöpröm az asztalról az alternatív oktatást és a magántanulóság intézményét, de egyetlen alternatívát, és pont a waldorfot, ezt a középkori szellemiségű viccszektát megkímélem - ez a cinizmus iskolapéldája. 

Én nem azt mondom, hogy Magyarországon jelenleg hemzsegnek a megbízható minőségű alternatív iskolák, én például egyetlen egyet ismerek, amelybe teljes nyugalommal beíratnám a fiamat. De az tény, hogy az utóbbi években az egyre növekvő kereslet miatt egyre több, a gyerekeinket a jövő vélt kihívásaira a legjobban felkészíteni akaró, kreatív szellemi műhely alakult, nagyon átgondolt és innovatív koncepciókkal. 

Ordnung muß sein! Ezeket most ellehetetlenítik, eltapossák. Egy kiút maradt: küldheted a gyerekedet waldorfba fadarabokkal játszani. Csak nehogy focizni akarjon!

Túl rövid az élet ahhoz, hogy szar kajákat egyek. Túl rövid az élet ahhoz, hogy Grecsót olvassak. Túl rövid az élet ahhoz, hogy kereskedelmi televíziók műsoraira kapcsoljak. Túl rövid az élet ahhoz, hogy mások elbaszott, életlen kaja- és gyerekfotóit nézzem a facebookon vagy az instán. Túl rövid az élet ahhoz, hogy magamban tartsam a véleményemet. Túl rövid az élet ahhoz, hogy amikor tükörbe nézek, a tökéletlenségeket kutassam. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne ordíttassak nyálas Tina Turnereket az autóban. Túl rövid az élet ahhoz, hogy hazudjak. Túl rövid az élet ahhoz, hogy tetszést vagy szimpátiát mímeljek. Túl rövid az élet ahhoz, hogy faszfejekkel töltsem az időmet. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne segítsek másoknak.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne pusziljam meg a gyerekem lábfejét, amikor ráadom a váltócipőt az óvodában. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne piknikezzünk minden délután a kertben. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne hallgassam meg utcazenélni azt a fiút, akit én coach-oltam ki a tehetetlenségből. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne főzzek be baracklekvárt hétköznap este tízkor. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne jusson eszembe minden nap, hogy mennyire jó élni.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy én ne én legyek.

Ma reggel az autóban a fiam kezébe nyomtam egy kokárdát, hogy az óvodába érve nehogy nálam maradjon, ugyanis ma koszorúzni mennek a csoporttal. A húszperces autóúton ezt követően záporoztak rám a kérdések, és én megpróbáltam olyan válaszokat megfogalmazni, amelyeket egy négyéves kisfiú értelme (és fogalomrendszere) be tud fogadni.

Mi az a koszorúzás? Mi az a kokárda?  Mi az a zászló? Mi az a magyar?

Viszonyításképpen elmesélném, hogy a múltkor egy Szent Imre szobor mellett üldögéltünk és fejtegetéseimet így összegezte: „Azért csináltak belőle szobrot, mert megölte egy vaddisznó?” 

Egyáltalán, az, hogy ország vagy nép, egy ekkora gyerek számára baromi nehezen megfogható dolgok. Azt érti, hogy vannak mindenféle nyelvek és ő csak a magyart érti, meg hogy vannak más országok, ahová időről időre el szoktunk utazni, vagy például az imádott unokatestvérei vagy más szerettei nem Magyarországon élnek. Sőt, a földgömböt is szoktuk nézegetni. Lényeg, hogy alaposan megdolgoztatta az agyamat és nagyon kreatív folyamat volt, ahogy az alapjaitfigyelembe véve megpróbáltam átadni valami befogadható inputot.

Az óvodába érve pont belefutottunk a 64 éves, keményvonalas óvónőbe. A húszperces küzdelmem, amelynek során megpróbáltam márciustizenötöt megértetni a fiammal, annyira kíváncsivá tett, hogy ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból, tettem egy vicces megjegyzést arra, hogy egy gyereknek milyen nehéz elmondani ezt az egészet. Az óvónéni szemmel láthatóan egyrészt saját pedagógiai kudarcának, de főként a gyerekem nemtörődömségének tudta be, hogy erről akár beszélnünk kellett, és szigorúan számon kérte a fiamat: „Hát nem emlékszel, mit meséltem tegnap?” A gyerek zavarodottan nevetgélni kezdett és látszott, hogy ő most nagyon szégyelli magát, be is süppedt a székbe. És az óvónő elkezdte darálni:

 „Az elnyomott költők fellázadtak, mert az osztrák császár nem engedte, hogy az legyen a minisztériumban, akit a magyarok akartak és nem írhattak szabadon az újságba!”

Akkor most nézzük meg, hogy ebben a mondatban hány olyan fogalom szerepel, amit egy normális négyéves nem ismer és rohadtul nem is kell ismernie.

Költő.  Osztrák. Császár. Minisztérium. Újság.

A gyerek érdekei miatt nem szeretem játszani a kötözködő anyukát, de azért egy szelíd észrevételt megkockáztattam, mely szerint manapság a gyerekek azt sem tudják, mi az az újság, én legfeljebb hetente egyszer veszek a kezembe nyomtatott lapot.  Annak a kulturális, politikai vetületeibe most ne menjünk bele, hogy az óvónéni erre elmesélte, hogy ő a Lokált olvassa rendszeresen a metrón. Inkább gondolkozzunk el azon, hogy ha egy magánóvodában az a pedagógiai módszer, hogy a gyerekeket leültetik és így mesélnek neki március 15-éről, akkor mi az úristen vár szerencsétlenekre az iskolában?

Természetesen nem azt szeretném mondani, hogy egy gyereknek nem kell előbb-utóbb megismernie a költő, az osztrák, a császár, a minisztérium és az újság szavak jelentését és jelentőségét, sőt, baromi fontosnak tartom, hogy ismerjék a hazájuk történelmét és kiemelkedő alakjait is. De nem biztos, hogy ez az út egyenesen oda vezet.

Gyerekkoromban apukám többször is elmesélte azt a történetet, hogy a negyvenes években valamikor, amikor ő általános iskolába járt, az egyik osztálytársa, (egy ugyanolyan szegénysorsú parasztgyerek, mint ő) bevitt egy ürgét az iskolába. Órán elő akarta venni, de az ürge ráharapott az ujjára, mire ő fájdalmában addig csapkodta az állatot (és az ujját a szájában) a padhoz, amíg az meg nem döglött. 

Ezen a történeten mi sokat szörnyülködtünk, de valahogy benne volt a családi kánonban és természetesnek vettük, mint megannyi - most már kevésbé természetesnek tűnő - történetet. 

Bár kertes házban nőttünk fel és az állatok (például rovarok) közelsége magától értetődő volt, nem emlékszem kegyetlenkedésre. Egy olyan sztori ugrik be, hogy átjöttek a szomszéd fiúk játszani, találtak egy befalazott házú éticsigát, és be akarták törni a falat. Én addig sírtam visítva, míg kijött a nővérem és megvédte a csigát.

Valahogy az ember belenőtt abba, hogy nem bántjuk az állatot feleslegesen. De tartottunk nyulakat és sose bántam, ha vadas volt belőlük az asztalon. 

Abba is belenőttünk, hogy amikor elmegyünk szánkózni a családdal, és látunk egy idős nőt cekkerekkel, akkor apám felteszi a szánkóra a szatyrait és hazakísérjük. Meg abba is, hogy amikor egyszer eső után apám lefröcskölt egy gyalogost az út szélén autóval, akkor megállt, kiszállt és bocsánatot kért.

Soha nem volt prédikálás, de beivódott, hogy míg a nagyobbnak bármikor (akár eszetlenül) nekimegy az ember, addig a gyengébbet, kisebbet, elesettebbet soha nem bántja.

És se egy szurikátát, se egy gyereket nem csapkod a földhöz. 

Sajnos arra nincsen elfogadható magyarázatom, hogy miért tartja egy ilyen eset hetekig lázban az ország lakosságának internetező (azaz nagyobbik) részét. 

(Nem szeretek állatkertbe járni, mert nagyon zavar, hogy sok gyerek (és felnőtt!) kopogtatja, veri a ketrecek, terráriumok falát és zavarja az állatokat. Idén januárban Tenerifén voltunk, aminek az egyik legfőbb attrakciója a Loro Park, a világ egyik legjobb állatkertje, évi negyvenmillió látogatóval. Már jó ideje ott császkáltunk, amikor feltűnt, hogy a rengeteg nációjú felnőtt és gyerek közül még senkit se láttam kopogtatni, üvegfalat ütni. Nem tudom, miért. De azt tudom, hogy az én hároméves fiam milyen boldogan mondogatta, hogy "ott vannak a szurikák", és dugta össze az orrát az egyikkel. )

Kedves András!

Mondhatom, hogy ismerlek. Legalábbis él rólad egy kép bennem. Prousttól olvastam, hogy az emberek olyanok, mint amilyen kép a fejünkben él róluk. Talán teljesen más a kép a fejemben, mint te vagy.

Mindegy most, milyen vagy. A lényeg, hogy miben vagy. A lényeg a sorsod. Nagyon beteg vagy. Valószínűleg haldokolsz. Nem tudom elképzelni, te se tudnád.

Nem arról akarok most beszélni, milyen neked. Hanem arról, hogy megkérdeztem ma magamtól, vajon mi az értelme. Van-e, lehet-e értelme annak, hogy egy negyven éves embert, akinek van két kicsi gyereke, hirtelen  földhöz vág a leukémia. És valószínűleg meg fog halni. Vagy legalábbis ajánlatos megbarátkoznia a gondolattal, hogy meghal. 

Mit üzen ez nekem? Először is és mindenek felett azt, hogy ez velem is megtörténhet akár holnap. Nekem is van egy kisfiam, akit szeretnék felnevelni. Nem is annyira miatta, inkább magam miatt. Szeretnék vele lenni még nagyon sokat. Szeretnék vele lenni, szeretnék boldog lenni, szeretnék örülni, szeretnék élvezni, szeretnék futni, rohanni, megázni, enni, nézni, látni. Szeretnék élni. Szeretnék élni, mert nagyon szeretek élni. 

A példa, hogy bármikor vége lehet és hirtelen falként zuhanhat elém a halál, jókor jött. Rosszkor persze nem is jöhet.  Nem fogok eldobni mindent és őrült tempóval elrohanni régen elsikkadt,  elfeledett álmaim után. Hanem csak merek élni. Nem engedem, hogy a gyávaság, a félelem ihlesse a döntéseimet. Éppen ellenkezőleg: a halált szem előtt tartva igenis gerincesen és bátran viselkedem. Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. A halál közelsége, amit nagyon sajnálom, hogy neked kell most megmutatnod, relativizál szinte mindent az ember piszlicsáré hétköznapjaiban. Megmutatta, mik az abszolút értékek, mi az, amire az ember a halála pillanatában visszaemlékszik vagy amire büszke lehet.

Nem mintha méltónak érezném magam arra, hogy nyilatkozzak arról, hogy mi történik a halál árnyékában. Tisztellek és féllek téged, amiért te most tudod, mert erre kényszerültél. Viszont köszönettel tartozom neked, amiért megmutattad nekünk, a többieknek, hogy mi a lényeg. Így sokkal nehezebb lesz hibázni, mulasztani, és amikor eljön az én órám, arra hivatkozni, hogy "ja kérem, nekem senki nem szólt".

Biztos, hogy nem számít neked, és teljesen más minőségű és horderejű csatornákat nézel. De van értelme.