Az utóbbi években elindult egy irány, valamiféle tabudöntögetés az anyaság körül. Sorban születnek az írások arról, hogy mekkora szívás szülőnek, de főleg anyának lenni. Az írások, irományok minőségétől függetlenül nagy lájk- és megosztásszámot lehet generálni ezzel a tematikával: lám-lám, végre valaki ki merte mondani, hogy az anyaság nem csak egy rózsaszín valami. Igen, végre valaki helyettem is panaszkodik! Egy-egy ilyen írás alatt megy a felszabadult sóhajtozás, a vállon veregetés, sokan elmesélik (értsd: bekommentelik) az egyéni szívástörténetüket, hogy mennyire senki nem készítette fel őket rá, hogy milyen szar lesz, hogy mennyire senki nem hallgatta meg a panaszaikat, amikor a baby blue-ban fetrengtek. És hogy milyen kemény és rettenetes egy meló ez. Aztán, mikor már nagyon elszállt a ló és már rohadtul kipanaszkodta magát minden résztvevő és már nem lehet tovább licitálni, hogy kinek mennyire volt szar, vagy mennyire szar most is, akkor gyorsan hozzáteszik, hogy de persze azért anyának lenni csodálatos és semmiért oda nem adnák a gyereküket.
Picit olyan hangulata van ezeknek a virtuális beszélgetéseknek, mint mikor van egy közös ellenség és annak az anyázásában felolvadnak és összekovácsolódnak a résztvevők. A Nagy Közös Szenvedéstörténetté lép elő az anyaság maga.
Én pillanatnyi kedvemtől függően kommentelek vagy nem, provokálok vagy nem. (A kedvem az agressziószintemtől, az pedig az éjjel alvással töltött órák számától függ.)
Olyan anyuka lettem, aki nem panaszkodik. Nem azért, mert elhallgatom a problémákat, hanem mert egyáltalán nem élem meg szívásnak a jelenlegi életemet. Ebből kifolyólag olyan anyukák társaságát keresem, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy ez életük (eddigi) legeslegszebb időszaka. Mikor velük találkozom vagy csetelek, soha nem az a téma, hogy milyen szar nekünk: természetesen kizárólag a legfontosabbról, a gyerekről beszélgetünk, átrágjuk az objektív dolgokat, mennyit alszik, hogy fejlődik, stb., és az egészet átjárja valami nagyon pozitív hangulat és érzés.
Az én kisfiam egy közepesen nehéz gyerek. Napi 5-6 órát alszom összesen részletekben és az ébren töltött időm 80 százalékát töltöm a vele való foglalkozással. Ez annyit tesz, hogy folyamatosan kialvatlan vagyok és
"semmire nincs időm".
Akkor időzzünk el ennél a mondatnál egy kicsit. Van egy öthónapos gyerekem és semmire nem érek rá miatta. Mire is kellene ráérnem? Miről is csúszok le miatta? Mik azok a csodálatos élvezetek, amikben nincsen részem, mert a gyerekemmel kell foglalkoznom? Mi az az emberiség sorsát gyökeresen megváltoztató, világjobbító küldetés, amiben nem tudok részt venni, mert egy kis lényecskének rám van szüksége és "a véremet szívja"? Mi az, amiről lemaradok? Sokat idegeskedtem és frusztrálódtam rajta, hogy "a gyerek miatt semmit nem tudok csinálni", mire eljutottam oda, hogy minden, de minden megvár. Semmi nem múlik el visszahozhatatlanul. Egyetlen dolog van, ami nem vár meg, amit nem szabad elszalasztani, és az maga a gyerekem. Soha többet nem lesz újszülött. Se öthónapos. Soha többet nem fog visszajönni a mai nap. Ez az egy, amit nem szabad elszalasztani.
A gyerek a legeslegjobb módszer arra, hogy megtanuljunk a pillanatban élni. Borzalmas közhely, de nagyon-nagyon gyorsan felnő. Már most nosztalgiával nézegetem a néhány hónappal ezelőtt készült képeket: milyen édes kis méhecske volt újszülött korában. Hihetetlen gyorsasággal növi ki a ruhákat, fejlődik testileg és szellemileg. A magatehetetlen kis emberhalom, aki három hónapja még csak feküdt, mint egy vakondtúrás, úgy mászik ki az ölemből, hogy csak nézek. Nagyon kis idő, és már nem lesz ekkora szüksége rám. Akkor majd foglalkozhatok a "fontos dolgokkal".
Amikor befeszülök, elégedetlenkedek, csak eszembe juttatom a Most és itt elvét, és hirtelen minden nagyon-nagyon jó lesz. Nincs ugyanis annál jobb dolog, mint a karomban tartani a kisfiamat. Akkor is, ha összeesek a fáradtságtól, de ő még nem tud aludni. Mindig, minden helyzetben segít, ha átélem a pillanatot és rá figyelek.
Nem emlékszem már, mikor jöttem rá, hogy ezt az egészet kizárólag úgy érdemes csinálni, hogy teljesen elmerülök benne. Azóta jó. Azonosulni kell a szereppel, meg kell érteni, fel kell vállalni, hogy ez most itt egy szimbiózis, amiből mindkét fél profitál.
Amíg azon idegeskedtem, hogy mi mindent kellene a gyerekkel való foglalkozáson kívül csinálnom, mennyi téren nem felelek meg az (általam felállított) elvárásoknak, és csak félig voltam benne az anyaszerepben, addig nehéz volt. Most, hogy nem kezdem el már délelőtt az estét várni, amikor nem egyedül leszek a gyerekkel, hanem igenis ránézek és azt mondom magamnak, hogy dehát itt van ez a kis csoda, akinek a társasága értékesebb mindennél és mindenkinél és nem a telefonomat nyomogatva várom, hogy bekussoljon (nyilván nem fog), hanem teljes figyelmemmel felé fordulok, vele foglalkozom és vele töltök minőségi időt, akkor szép az élet.
Ez a hozzáállás (legalábbis esetemben) létrehoz egyfajta monomániát, és hát igen, sajnos velem mostanában nemigen lehet másról beszélgetni, mint a gyerekemről, de ennél rosszabb témám soha ne legyen.
