Hét évvel ezelőtt ezen a napon hívott anyám, hogy meghaltál a kistarcsai kórházban. Tulajdonképpen jó hír volt ez, mert kegyetlen volt az utolsó pár hét. Vártad, hogy vége legyen.
Nem fogtam fel az első napokban, hogy nem vagy már. Mintha mi sem történt volna. Nevetgéltem, nem éreztem semmit. Mindig voltál, nem tűnik el az ember csak úgy.
Aztán pár hét múlva lecsapott a szürkeség, a kilátástalan bánat. Nevezzük depressziónak. Más nagyon rossz dolgok is történtek akkoriban. Az egyetlen dolog, amit tudtam tenni, hogy túléltem. Futottam. Kitűztem egy célt, egy tavaszi félmaratont, és konzekvensen követtem az edzéstervet. Futottam a Moldva jeges partján: vigasztalan, nagyon szomorú futások voltak, utána néha kicsit jobb lett. Aztán terhes lettem, az is szörnyű volt, csak vártam, hogy megszülessen a gyerek végre. Úgy egy évet töltöttem depressziósan.
Sok ideig főleg az utolsó heteidre tudtam csak emlékezni, arra, hogy pár hónappal a halálod előtt mennyire összevesztem veled egy baromságon. Arra, ahogy semmit sem tudva már fekszel a kistarcsai kórház vaságyán. Kísértettek a képek, tele voltam bűntudattal. Mit kellett volna máshogy.
Megszületett a fiam, és jóra fordultak a dolgok. Beindultak a hormonok és csak neki éltem. Sokszor eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nem láthatod: hogy örülnél nekünk és milyen büszke lennél. Lőrincnek nagyon kicsi kora óta rengeteget mesélek rólad. Milyen voltál, miket mondtál, mit mondanál most. Mitikus figurát csináltam belőled. A saját gyerek által rengeteg gyerekkori emlék előjön. Jók és rosszak. Mennyire kiakadtál, mikor egyszer első osztályos koromban azt mondtam, hogy holnap nem megyek iskolába, mert nincs kedvem. Mennyi Cseh Tamást hallgattunk. Megyünk az autóval, amiben nincs rádió, te lehúzod az ablakot és ordítva énekelsz, hogy az emberek azt higgyék, van rádiónk: “Tátátátáááá!”.
Pár hónapja vettem észre, hogy nem a hiány van már. Szeretettel, méreggel, megértéssel teli emlékhalom vagy. Egy nagy rész az agyamban, a belsőmben. Hallom a hangodat, tudom, mit mondanál arra, amit most mesélnék. Hogy bátorítanál, hogy jó úton járok. Ingatnád a fejed, amiért nem teljesítek egyes dolgokban.
Alapvetően büszke lennél rám, tudom. A váláson először kiakadtál volna, de aztán megveregetted volna a vállamat, és benne lenne a szemdben, hogy örülsz, hogy ilyen erős és bátor embert neveltél. Mostanra bevetted magad a fejembe és a részem lettél. Mindig is leszel, nem tűnik el az ember csak úgy.
