Csúcsértelmiségi családba születtem. Egy többezer kötetes könyvgyűjtemény oszlopai között, folyton olvasó felnőttek között cseperedtem, a wc falát Szinyei Pacsirtájának reprodukciója díszítette. Sok minden magától értetődött nálunk, például, hogy ötévesen már egész jól olvastam, vagy hogy apukám neve gyakran szerepel nyomtatásban. Ez, és a sok - szám szerint négy - testvér azt eredményezte, hogy a mi családunkban nagyon nehéz volt kivívni az elismerést. Főleg apukámét, akire valamiféle félistenként tekintettünk, és a sok év távlatából is úgy látom, hogy nem sokat tévedtünk ebben.

Nálunk nem nagyon dicsérgették az embert a kitűnő bizonyítványért, de egy négyes nagy ordításokat vont maga után, és általában sokkal többet vártak tőlünk, mint egy átlaggyerektől. Ennek aztán lettek mindenféle előjelű hozadékai, én igyekszem majd nem így nevelni.

Mindenesetre tetszik, nem tetszik, én nem tudok tapsikolni átlagos eredményeknek. Az én szememben nem teljesítmény, ha valaki kiposztolja, hogy lefutott egy maratont, majd mikor rákérdezel, kiderül, hogy váltóban, és az ő része öt kilométer volt. Szintén a futáshoz kapcsolódik, hogy a 10 km/h alatti sebesség az szerintem nem futás. 

Sose felejtem el, gyerekkoromban mennyit röhögtünk, mikor a környezetünkben valaki ajándékot - jellemzően aranyláncot - kapott, mert leérettségizett. Anyám egyszer nem akarta angolból átengedni a helyi gazdag autószerelő fiát, és az anyja azzal érvelt, hogy azért nem szabad Ferikének megbuknia, mert nem kapja meg a "motrot". 

Pont ilyen szánalmas ferikéknek látom a céges utazásokkal villogó, az adott helyből szinte semmit nem látó lúzereket, mint mondtam, a "futókat", vagy azokat, akik naponta posztolnak képet a gyerekükről. A sort hosszan lehet folytatni.

Az igyekezet becsülendő, és minden relatív, tehát klassz dolog fogyni három kilót, vagy egy hónapig nem gyújtani rá. De az én szememben nem teljesítmény. Nem fogok felnézni rád, sőt, inkább kiröhöglek, ha hencegsz vele. Majd jelentkezz, ha tényleg letettél valamit az asztalra.