Annyi mindent kellene írni, csomó téma, gondolat van a fejemben, de nagyon nincsen időm és amikor van egy kicsi, akkor inkább ledőlök aludni. Pedig a gyerek születése kapcsán rengeteg megörökítendő érzésem és gondolatom van, és ezek el fognak halványodni, frissiben kellene leírni. 

December nyolcadikán valami hihetetlen utazás kezdődött el. A legdöbbenetesebb érzés és élmény, hogy mennyire gyorsan és erősen meg lehet szeretni egy lényt. Tizenkilenc napos, és annyira erős szeretetet és kötődést érzek, hogy szinte fáj. És ez így volt már egy hete is. Amikor ránézek a kis arcocskájára, meglátom a kopasz kis fejét, teljesen elérzékenyülök. Most már kicsit enyhült, de az első két hétben nagyon sokat sírtam is a meghatottságtól. Például amikor négynapos korában vittük haza a kórházból, alig láttam az utcát, mert annyira sírtam. Vagy amikor előzetes telefonálás után leugrottam a gyerekorvoshoz D-vitamin receptért és a gyerekorvos megkérdezte, hogy én vagyok-e K.L. anyukája, hát persze, hogy elsírtam magam, még a gyógyszertárba is sírva mentem be. Hormonok, hormonok, tudom, de pont leszarom, hogy mitől van, a rosszat nem árt racionalizálni, a jót nem kell. Borzalmasan jó érzés, ha az embernek születik egy ilyen édes kis gyereke és pont. És ez a nagyon-nagyon jó érzés és boldogság átlendít mindenen.

Amikor a kórházban voltunk, az elején még nem voltak meg ilyen határozottan ezek az érzések, sőt az első napon nagyon meg is voltam ijedve, hogy nem fogom szeretni. Nem tudom, mitől kellett volna, hogy megjöjjön a szeretet, mikor öt másodpercre rám tették, és utána berakták az intenzívre majdnem egy napra, én meg fetrenghettem egyedül valami nagyon furcsa révületben, hasamon egy rohadt nagy vágással. Aztán amikor másnap felverekedtem magamat az ágyról és lementem az intenzívre, hogy megnézzem a gyerekemet, nagyon furcsán éreztem magamat megpillantva azt a kis csúcsfejét. Meg az is furcsa volt, hogy olyan rettentő erős hangja van, meg még egy csomó minden, szóval a szeretet nem jött rögtön. Inkább csak valami nagyon erős gondozóösztön hajtott, hogy emberfeletti módon felkeljek, talpon legyek és ellássam. 

Aztán egyszer csak elkapott ez a szeretet-dolog és most már ott tartunk, hogy amikor elalszik az ölemben és nyugtalankodik, azaz nyöszörög, meg kapálózik, csak simogatom és teljesen belefeledkezek, hogy mennyire édes és mennyire imádom.

Egyrészt nem akarom, hogy nőjön, mert most tökéletes és iszonyatosan aranyos, másrészt akarom, hogy nőjön, mert most még nagyon védtelen és törékeny és rettentően aggódok érte. A szülőség legkellemetlenebb hozadéka, hogy megismertem az anyai aggodalmat. Na ez valami szűkölő rettegés az ember szívében, ami mindennél fenyegetőbb ordító sárkánnyá tud változni. Mikor arra gondolok, hogy valami baja lehet a gyereknek, hogy akár el is veszíthetem, akkor belémvág a legdurvább rettegés. Ilyen aggódást soha semmi és senki miatt nem tapasztaltam még, pedig elég szorongó fajta vagyok. Párszor fordult elő eddig, hogy félrenyelt vagy úgy tűnt, nem kap levegőt, most is összerándul a gyomrom az emléktől. Van úgy, hogy lefekszem a hálóban és rá az apja vigyáz a nappaliban, és annyira aggódok érte, hogy nem bírok elaludni. Nyilván igyekszem nem nagyon ráfeszülni, de nagyon nehéz kezelni ezeket a szorongásokat. 

Imádok arra gondolni, hogy milyen kicsi, minden még csak most kezdődött vele, és milyen sok idő áll rendelkezésre, ami alatt mennyi minden klassz dolgot fogunk csinálni együtt. Elképzelem, ahogy nyaralunk, tanul lovagolni, megyünk az utcán, mindennek előre örülök, és annak is nagyon örülök, ami most van, pedig szerintem még meg sem ismer. Bár a karomban lenni nagyon szeret, amikor elalvás előtt nyűgösködik, és mászkálok vele, meg ringatgatom, és szépen elernyed a kis teste meg az arca, és csukogatja le a sötétkék gyönyörű kis szemét, na ezekért a pillanatokért megérte végigszenvedni azt a szörnyű kilenc hónapot, a vajúdást, a császár utáni fájdalmakat, amelyek még most is tartanak, mert kinyílt a sebem és még a franc se tudja, hogy mikor jön rendbe, a kezem még mindig zsibbad és tulajdonképpen folyton álmos vagyok. Hogy a szoptatásról például egy szót se ejtsek, mert az egy borzalom volt eddig, bár most már mintha kezdene kevésbé fájni. Azért ha igazságos akarok lenni, azt el kell mondanom, hogy van annak is jó része: iszonyat jó nézni a kis arcát közben. Amikor még éhes és küzd, akkor ádáz pofát vág, és ahogy egyre inkább jóllakik, úgy ernyed el az arca, és a kezével sem kapálózik már annyira. Meg persze a közel egyhetes koráig tartó tápszerpara megtanított rá, hogy verjem a seggem a földhöz, amiért tudom szoptatni, ha már normálisan megszülni nem tudtam. 

Ez is egy ilyen ösztönös/hormonális dolog egyébként: bármennyire is fájt, egy pillanatig sem hezitáltam szoptatás előtt soha, annyira felülíródnak az ember saját igényei vagy szükségletei. 

Viszont azt egyre kevésbé értem, hogy honnan jön az anyai szeretet meg az anyai önfeláldozás dicsőítése. Ezek kérem szépen a legkevésbé sem magasztos dolgok. Ezek csak azt mutatják, hogy ösztön-és hormonvezérelt lények vagyunk és gyönyörűen működik a fajfenntartás. Teljes tévút fetisizálni ezt a jelenséget. Ugyanis még élvezzük is.