Kedves András!
Mondhatom, hogy ismerlek. Legalábbis él rólad egy kép bennem. Prousttól olvastam, hogy az emberek olyanok, mint amilyen kép a fejünkben él róluk. Talán teljesen más a kép a fejemben, mint te vagy.
Mindegy most, milyen vagy. A lényeg, hogy miben vagy. A lényeg a sorsod. Nagyon beteg vagy. Valószínűleg haldokolsz. Nem tudom elképzelni, te se tudnád.
Nem arról akarok most beszélni, milyen neked. Hanem arról, hogy megkérdeztem ma magamtól, vajon mi az értelme. Van-e, lehet-e értelme annak, hogy egy negyven éves embert, akinek van két kicsi gyereke, hirtelen földhöz vág a leukémia. És valószínűleg meg fog halni. Vagy legalábbis ajánlatos megbarátkoznia a gondolattal, hogy meghal.
Mit üzen ez nekem? Először is és mindenek felett azt, hogy ez velem is megtörténhet akár holnap. Nekem is van egy kisfiam, akit szeretnék felnevelni. Nem is annyira miatta, inkább magam miatt. Szeretnék vele lenni még nagyon sokat. Szeretnék vele lenni, szeretnék boldog lenni, szeretnék örülni, szeretnék élvezni, szeretnék futni, rohanni, megázni, enni, nézni, látni. Szeretnék élni. Szeretnék élni, mert nagyon szeretek élni.
A példa, hogy bármikor vége lehet és hirtelen falként zuhanhat elém a halál, jókor jött. Rosszkor persze nem is jöhet. Nem fogok eldobni mindent és őrült tempóval elrohanni régen elsikkadt, elfeledett álmaim után. Hanem csak merek élni. Nem engedem, hogy a gyávaság, a félelem ihlesse a döntéseimet. Éppen ellenkezőleg: a halált szem előtt tartva igenis gerincesen és bátran viselkedem. Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. A halál közelsége, amit nagyon sajnálom, hogy neked kell most megmutatnod, relativizál szinte mindent az ember piszlicsáré hétköznapjaiban. Megmutatta, mik az abszolút értékek, mi az, amire az ember a halála pillanatában visszaemlékszik vagy amire büszke lehet.
Nem mintha méltónak érezném magam arra, hogy nyilatkozzak arról, hogy mi történik a halál árnyékában. Tisztellek és féllek téged, amiért te most tudod, mert erre kényszerültél. Viszont köszönettel tartozom neked, amiért megmutattad nekünk, a többieknek, hogy mi a lényeg. Így sokkal nehezebb lesz hibázni, mulasztani, és amikor eljön az én órám, arra hivatkozni, hogy "ja kérem, nekem senki nem szólt".
Biztos, hogy nem számít neked, és teljesen más minőségű és horderejű csatornákat nézel. De van értelme.
