Mindenki egy fasz

Szeptember tizedike volt. A kakasok már nagyon agresszíven viselkedtek a tanyán. Pár hete  egy pillanatra fordultam el, és az egyik azonnal megtámadta a fiamat. Ő éktelen sírásba kezdett és mutatta, hogy a kakas hol csípett bele a fenekébe. Furcsamód nem félt tőlük továbbra sem, sőt nevetve meséltük el a történetet mindenkinek. De azt is hozzátettük mindig, hogy ezt a kakast mi meg fogjuk enni.

Egyre jobban belelovalltam magam.

 Szeptember tizedikén éppen a tanyán voltunk, amikor váratlanul megjelent a tulajdonos. Valami kisállatvásárból érkezett és egy nagy tálcáról élő lisztkukacokat kezdett szórni a csirkék elé, akik vadul habzsolták be őket. Most vagy soha – gondoltam és előadtam, mit szeretnék. Azaz nem vágna-e le nekem egy kakast, úgyis olyan agresszívek. Három perc se telt bele és a srác nekem háttal guggolva folyatta ki a földre egy nagy fekete madár vérét. Amikor megfogtam a lábánál és éreztem az élet melegségét a halott állaton, akkor éreztem először valami furcsát. Ilyen az élet, ez vele jár – hessegettem el azt a merevítő furcsa hangulatot, ami a szívemet környékezte innentől kezdve folyton.

 A kakast bevágtuk egy fekete szemeteszsákba, a srác mondta, hogy tulajdonképpen a fácánt ilyenkor a lábánál fellógatják és napokig érlelik. Összeszedtük még a gyereknek a lovaglásért járó jutalommatricát és hazamentünk. Otthon azt láttam, hogy a szomszédasszonynál, akivel megbeszéltem, hogy segít megtisztítani a kakast, ha úgy alakul, ott vannak az unokái. Nem mertem felhívni. Kitettem a szemeteszsákot a kertbe. A gyerek megkérdezte, hogy hol a kakas. Mondom, a kertben. Bemutatjuk a macskának? – jött a következő kérdés, és itt nagyon nehéz lett volna elmagyarázni neki, hogy miért nem, úgyhogy inkább azt hazudtam, majd később. Teltek-múltak az órák, úgy 25-30 fok lehetett. Aztán a férjem elvitte a gyerekeket, és tudtam, hogy azonnal lépni kell.

Kihúzkodtam a kakas néhány szép farktollát és betettem egy befőttesüvegbe.

Felhívtam a szomszédasszonyt, aki ellátott instrukciókkal és indult.

Feltettem forrni egy nagy fazék vizet, összekészítettem késeket, tányérokat és rengeteg papírtörlőt.

Kihúztuk az óriási, szomorú tetemet a zacskóból. Megsaccolni sem mertem, nemhogy a szomszédasszonynak megmondani, hány órát feküdt a melegben.

Belemártottuk a forró vízbe a kakast. Nem tudom, milyen szaga lett volna frissen, de így elég durva volt. Gyerekkoromban csináltunk ilyet többször, emlékszem, hogy nem volt kellemes dolog tépni a forró tollakat, és szaga is volt persze, de akkor könnyebbnek, és főleg sokkal természetesebbnek tűnt az egész. Pedig a java csak most kezdődött. A szomszéd elkezdte bontani az állatot és ő is nagyon rosszul viselte a szagot már. Szabadkozhattam én, hogy nem akartam elszakítani az unokáitól, látszott, hogy hiába csinálja ezt hetente többször, most megviseli. Korábban kellett volna.

A büdös és a kopaszodó kakastetem abszurditása akkor fordult át horrorba, amikor a begy felvágása közben elkezdtek kibújni a néhány órája élve lenyelt lisztkukacok és szóródtak-másztak mindenfelé. Erre aztán tényleg nem számítottam. Sajnos nekem hullaevő kukacok és az emberi, sőt saját testtel kapcsolatos analógiák is beugrottak, enyhe öklendezés kerülgetett ekkor már.

 A szomszéd gyorsan elvégezte, amit én nem tudtam, egyedül maradtam a kakasdarabokkal, amiket hiába mostam akárhogy, ottmaradt a képzelt vagy valós bűzük.

 Először a belsőségektől váltam meg. Aztán rájöttem, hogy én ebből az állatból egy falatot sem bírok elfogyasztani, sőt, örülök, ha életemben valaha tudok még enni húst. A gyereknek sem adok, az biztos.

 A kakas boldog, szabad életét dicstelenül, egy kukában végezte. Csupán néhány farktolla árválkodik egy befőttesüvegben. Én meg végre kiírtam magamból.

Már csak két hónap és negyven éves leszek. 

Egyik pillanatban dacolok a korommal. Máskor úgy érzem, meg vagyok vele békélve. Aztán meg belefáradok és leszarom az egészet. De leggyakrabban dacolok. Ez annyit tesz, hogy fiatalnak érzem és vallom magam egész addig, amíg tükörbe nem nézek. 

Akkor egy rendkívül fáradt, sőt megfáradt arc néz vissza rám. Hát igen: az állandó hullámvasút éget rendesen. 

Lesz most egy-két esemény, amin jó lenne dögösen (azaz, mint egy fiatal) megjelenni. Rávettem magam, hogy elmenjek vásárolni, pedig azt muszájból mindig utálok. 

Célirányosan válogattam a boltokban, míg nem betévedtem a Bershkába, ami köztudottan egy tinédzsermárka. Mit nekem előírások, bátran akasztgattam le a tinidarabokat, és közben arra gondoltam, hogy anyám is miniszoknyában jár, pedig 65 éves. Nem hagytam, hogy kihozzon a lendületből az sem, hogy kizárólag gimnazista lányokkal akadt össze a könyökünk nézelődés közben.

Ekkor bementem a próbafülkébe, és az egyik pulóver úgy elektrosztatizálta a hajamat, hogy csak az ősz szálak álltak fel. 

Nem könnyű megöregedni.

Nem egészséges ennyit futni. Nem egészséges ilyen hidegben futni. Nem egészséges ilyen melegben futni. Nem egészséges folyton felkapkodni a gyereket. Nem egészséges együtt aludni a gyerekkel. Nem egészséges ennyit foglalkozni a gyerekkel. Nem egészséges éjszaka felkelni a gyerekhez. Nem egészséges dolog egyenrangúként kezelni a gyereket. Nem egészséges ennyit nevetni a gyerekkel. Egyáltalán: nem egészséges dolog ennyit nevetni - mondta, miközben chipset evett a tévé előtt és nem értette, miért nem jön el soha a fia.

Megint szezonja van. A sárgának.

A kertünkben két barackfa volt. Az egyiken átlagos méretű, a másikon pici barackok nőttek. Mindkettő nagyon-nagyon finom, az az íz, amiért odaállsz a fa alá és csak eszed-eszed, ameddig tele nem zabálod magad, teljesen mindegy, hogy éppen az ebédre vársz.

Voltak évek, mikor alig volt egy-két szem a fákon, egyszer elfagyott az egész, másszor elverte a jég, utána meg "tavaly termett sokat".

Ebben az évben rengeteg volt rajta és mind egyszerre érett be. Délután érkeztem, szedtünk nekem egy nejlonzacskónyit az érett, már-már túlérett barackból, amin látod, hogy még aznap meg kell enni, mert így is lekvár már szinte.

Aztán apám mondta, hogy akar velem beszélni. Hogy az éppen Olaszországban lovászkodó legkisebb húgomnak vegyünk egy autót. Mert szegény sehova nem tud eljutni így. Eladnánk a Puntót, amit apámtól kaptam, és az árából vehetne ott magának valamit.

Elkezdtem mondani, hogy nem értek ezzel egyet. A vérmèrsékletünk, meg sok minden más sose tette lehetővé, hogy mi kultúráltan ne értsünk egyet apámmal. Két perc múlva könnyes szemmel rohantam ki a kapun, a zacskónyi barackot csakazértis ott hagytam.

Pár óra múlva e-mail várt tőle, hogy ő nem haragszik, én se haragudjak. 

Három hónap múlva meghalt.

Még mindig nagyon szeretem, sokat eszem barackot. De negyedik éve már, hogy soha egy kurva harapás nem múlik el úgy, hogy ne ez a történet jusson eszembe.

Reggel 6-kor indulok a brooklyni szállásról a metró felé. Még vaksötét van, én meg eléggé bizonytalan, ezért megszólítok egy magas nőt, hogy merre van a megálló. Innen a következő sarok - mondja bársonyos baritonon a fekete transzvesztita.

A tegnap kapott kis nejlonzsákomat lóbálva igyekszem lefelé a lépcsőn. Szerencsére a metrókártya megvan a bal zsebemben, lehúzom, bemegyek a forgókapun, várok. Már éppen kezdeném magam átadni az aggodalmaknak, amikor mellém perdül egy fehér szikár férfi, kezében az enyémhez hasonló nejlonzsákkal: "Are you running?". Megkönnyebbülten elegyedünk beszédbe, végre nem vagyunk egyedül. Futótársam egy közhelyesen karót nyelt, nyüzüge holland csávó, akit az utóbbi, Curacaón eltöltött húsz év sem tudott kilazítani. Még jobban örülök, hogy ott van velem, amikor egy 120 kilós, kivert fogú, paranoid feka csaj huppan le mellénk és üvöltözik az őt követő, képzelt ellenségeivel.

Egy idő után kicsit kezdünk aggódni, mert már húsz perce várunk a metróra. A holland az óráját nézegeti, közben ugyanolyan nejlonzsákos, futóruhás alakok tűnnek fel, majd hirtelen el. Kiderül, hogy egy szinttel lejjebb egy másik metró ugyanabba az irányba már elment közben, és vele a szemfülesebbje is. Nem tudom eldönteni, hogy idegbetegen figyeljem, hogy melyik metróhoz kellene rohannom, vagy lazítsak és próbáljak érdeklődést mutatni, amint a holland valami furcsa, pulzusszámon alapuló edzéstechnikát ismertet.

Aztán hirtelen feltűnik egy középkorú nejlonzsákos amerikai pár, és onnantól kezdve minden megoldódik. "Are you guys running?" - kérdezik olyan hangon és mosollyal, amilyet csak az amcsik tudnak. Chattanoogából jöttek (igen, van ilyen nevű hely és élnek ott emberek ezek szerint), számtalan maratont futottak már, a New York-it például legutóbb tavaly. Hogy ne legyen olyan unalmas, Kirk - aki 62 évesen sokkal gyorsabb nàlam - idén részt vesz a "Five boroughs, five beers" mozgalomban,  azaz minden kerületben (Staten Islanden, Brooklynban, Queens-ben, a Bronxban és Manhattanben is betér egy-egy bárba és tol egy sört). Amikor mindezt mosolyogva előadja, kezdem érezni, hogy mennyire alaptalanok az én zsigeri rettegéseim az eseménnyel kapcsolatosan, lehet ezt lazán is venni! 

A pár nő tagja, Eunice, 46 éves és négygyerekes anyuka, nagyon jófej és segítőkész. Mikor kijövünk a metróból, javasolja, hogy menjünk el egy Starbucks-ban wc-re, hogy ne a mobilvécéknél (Royal Flush, hahaha)  kelljen sorba állni. Óráját idegesen nézegetve a holland is csatlakozik. Beszélgetünk, röhögünk, mesél mindenki magáról, képeket mutogatunk a gyerekeinkről.

A komphoz tartva Under Armour feliratú melegítőfóliát osztogatnak. Kb. negyed 8-ra érünk a kompállomásra, ahol jó nagy a tömeg, biztonsági ellenőrzés, kutyák, de minden nagyon olajozott, haladunk. A komp ablakából nézve a reggeli napfényben csillogó tengert, a Szabadság-szobrot és a skyline-t eszembe jut, hogy én utaztam már itt majd' húsz évvel ezelőtt és kezd elkapni az az érzés, amiért jöttem.

Mindenki vidám, hangoskodik, és rengeteg a vicces ruha. Mivel bárhol is laksz, hosszú az út a rajthoz, és még ott is sokat kell várni indulás előtt, senki nem csak a futócuccában indult el a hideg novemberi reggelben. Van lehetőség ruhatárra is - amit én is igénybe vettem - de a legtöbben felvettek olyan meleg ruhát, amit a rajt előtt eldobnak. Én még otthonról hoztam anyám egy régi dzsekijét, és tegnap vettem a Bargain Hunters-ben egy ötdolláros mackógatyát, de van, akinek volt bátorsága végigcaplatni a városon (a futócucca fölé húzott) fürdőköpenyben vagy flanellpizsomában. Ezeket a rétegeket aztán közvetlenül indulás előtt eldobáljuk majd, és a szervezők eljuttatják őket a second had boltokba szegényeknek.

 A vidám kompozás után jön egy újabb gyors biztonsági átvizsgálás, és buszokra ültetik a jónépet. Én egy fiatal, üresfejű és persze nagypofájú manhattani fickó és egy spanyol ürge közé huppanok le. Mivel a buszunk iszonyat lassan vánszorog, van alkalmam tanulmányozni őket, meg a velem szemben álló, kopasz fejbúbjára felálló kócos hajat fésülő Woody alleni figurát is, akit sokkal inkább képzelek el egy könyvtárban görnyedve, mint maratont futni. Jobbomon a spanyol iszonyat ideges: zsákjából kivesz egy levesestálnyi csokiszószt (!) és azt kezdi el idegbajosan kanalazni. Bár a balomon ülő WASP faszkalap az előbb fennhangon kifejtette nekem, hogy egyáltalán nem ideges, úgy kapargatja egyik ujjával a másikat, hogy csoda, hogy még nem nyúzta le a teljes bőrét. Aztán tényleg lesz ok az aggodalomra: olyan régóta és olyan lassan megyünk, hogy többen leszállnak és gyalog rohannak tovább, félvén, hogy lekésik a rajtjukat. Én figyelem a chattanoogai haverjaimat, amíg ők nem sietnek, addig én se. 

Végre megérkezünk, és a buszvezető csaj mindenkitől sűrű elnézést kér a lassúságért, én már olyan eufóriában vagyok, hogy vigyorogva nyugtatgatom: nincs miért. Eunice-szal és Kirkkel más színű faluba tartunk, úgyhogy egy gyors pisi után elválunk egymástól, a holland is leszakad. Egyedül tartok a narancssárga falu felé. Óriásinak tűnik a falu, még gyorsan le kell adnom a csomagomat a UPS-teherautóknál, ezt mondjuk kis híján lekésem, de szerencsére még sikerül az utolsó kocsit elcsípni. Egyébként láttam olyat, aki a le nem adott csomagjával futott végig, én a legfontosabb dolgokat úgyis zsebre vágtam, a többit kidobtam volna egy kukába. (Végül is a legutóbbi félmaraton előtt is elvesztettem egy fülhallgatót és a férjem taxikártyáját, kell áldozatokat hozni, na.) 

 A falu fölött két rendőrségi helikopter köröz és ragyog a nap. Megkeresem a 3-as hullám E karámját, ahonnan indulni fogok, és leülök mellé a leszórt szalmára (mekkora ötlet!), mert a melegítőfóliámat hebehurgya módon már kidobtam valahol. Megeszem a vaníliás energiaszeletet, amelyet az egyik pultnál ingyen osztogattak. Kávét és vizet nem merek már inni, az ingyenfánkot meg nem kívánom. Buli lenne szerezni még egy Dunkin Donuts-os filcsapkát, de mivel (rám igen jellemző módon) nem tudom pontosan, hánykor van a rajtom, nem merek eltávolodni a karám ajtajától.

Aztán bemondják a hangosbeszélőbe vagy négy nyelven, hogy irány az E-karám, kezdenek szivárogni befelé az emberek, közben a szervezők hajtják ki a 4-es hullámosokat meg a D- és egyéb betűs karámosokat. Bemegyek, leülök egy fa tövébe, csinálok néhány, később vállalhatatlannak bizonyuló "indulás előtt" szelfit. Felettünk köröz a helikopter, mindenki integet neki (én mondjuk nem), lassan besorolunk a rajthoz. Beszédet intéz hozzánk egy öblös hangú, vidám fickó, nem figyelek, csak azt érzem, hogy Sebestyén Balázs reggeli műsorainak hangulatát idézi a dumája, aztán egy nagyon szép hangú nő elénekli a nem emlékszem micsodát (God bless America?), kezdek itt már feszülni megint, azon gondolkozom, hogy annyit álltam meg mentem ma már, hogy lesz ebből még egy zergelábú negyvenkettő?

Aztán végre rohadt nagy durranással elsütik a rajtpisztolyt, füst, és indulunk. Gyök kettővel, mert akkora a tömeg. Nem baj, láttam már ilyet, amúgy se kell sietni az elején. A legnagyobb hiba, amit az ember egy ilyen versenyen elkövethet, hogy az elején túlfutja magát -olvastam el ezer helyen korábban. (Arról persze nem volt szó, hogy szinte végig akkora lesz a tömeg, hogy amiatt nem tudok a saját tempómban futni, de majd a következő maratonon gyorsabb tempót adok meg és akkor kevesebbet kell kerülgetni.)

Lassan kocogunk a szélfútta Verrazano-hídon, ragyog a nap, gyönyörű a látvány, majdnem kitöröm a nyakam, mert megbotlok egy pulóverben, amit az egyik futó útközben dobott el. Erre mostantól jobban kell figyelni, sokan megbotlanak, a következő tíz kilométeren van még ruhadarab bőven. Mindenki fotózgat, előre-hátra, egyes szelfi, csoportszelfi, már látom is a születő facebook-posztokat. Én innentől nem fotózok, nincsen időm.

Átérünk Bay Ridge-be (Brooklyn) és kezdem érteni, hogy Jókuti haverom miről beszélt, amikor a verseny bulihangulatát ecsetelte. Hát ezek a New York-iak tényleg tudnak szurkolni bakker! A futóút mentén élőfalként állnak az emberek és elképesztő vehemenciával buzdítanak. Amikor elfutsz a sorfal előtt, nem is gondolsz arra, hogy ezek már órák óta ott állnak és lelkesítenek, sőt, még órákon át ezt fogják csinálni. Mindenféle rendű-rangú, színű ember, öreg és fiatal áll az út mellett és várja, hogy belecsapjál a tenyerébe, fütyül, ordít, kerepel és táblákkal buzdít Bay Ridge-től a Central Parkig. 

Bunkó módon én szinte végig fülhallgatóval futottam, úgyhogy a hangzavart ugyan realizáltam, de hogy mit kiabáltak, azt nem tudom, de a táblákon sokat röhögtem. A kedvenc feliratom a "Pain is temporary, results are online" volt, meg volt egy csomó, a két nap múlva esedékes elnökválasztással kapcsolatos duma is, amelyek egytől-egyig Trumpot alázták, pl.: "If Trump can run, so can you.". Rengeteg öreg néni szurkolt, az egyik  például  azt írta a táblára, hogy "Welcome to Bay Ridge". Annyira aranyos volt, hogy ő ott áll, drukkol és ilyen melegszívűen népszerűsíti szűkebb pátriáját. 

Pisilni viszont persze máris kell, alkudozom magammal, de még négy órát úgysem bírok ki, úgyhogy megállok az első mobilvécénél. Idegbajosan topogva várom, hogy sorra kerüljek, ugyanis vannak előttem vagy hatan. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg sorra kerülök, utána rohanok tovább.

Illetve dehogy rohanok! Szánalmas, bőven hat perc feletti a tempóm. Ennek egyik oka a tömeg, a másik pedig, hogy ez lévén az első maratonom, nagyon óvatos vagyok. Olyan félúton járhatok, amikor megpillantok egy iramfutót 4:25 feliratú táblával. Atyaúúúristen, hogy 4 és fél óra alatt fussam le? Teljesen elborzadok és onnantól belehúzok.

Rengetegen futnak egyedi feliratú pólókban, a Brémai Futókör tagjai pólóján például a híres népmesei állatok állnak egymás hátán, a helyi "Suhanj"-t errefelé Achilles-nek hívják, sokan futnak valakiért, a fantáziátlanok a gyerekükért, a hinni akarók betegek gyógyulásáért, a morbidok elhunyt szüleik emlékére. Mindezt pólóikon tudatják a szurkolókkal és a mögöttük futókkal. 

Érdekes nézni a futókat előttem, ki hogy mozog, ki mennyire van készen, ki az, aki elkezd sétálni az első kilométer után(!). Páran ki is dőlnek, ijesztő a pálya szélén görcsben fetrengőket látni, ilyenkor megfordul a fejemben, hogy vajon nem ez vár-e rám is akár egy kilométer múlva, vagy ők mit rontottak el, hogy így jártak.

 A hidakon sokan lassulnak vagy állnak meg, olyankor én vidáman és tempósan előzök. Sokat aggódtam a 240 méternyi szintkülönbség miatt, ezért a félelmetes hidakra Kistarcsa legmeredekebb részén, a Hegy utcában gyakorlatoztam. Arrafelé rajtam kívül még senkit nem láttam felfelé futni, de ahogy elnézem, nekem se lett volna muszáj, ezek az emelkedők sehol nincsenek a Hegy utcához képest.

Elképesztő érzés. hogy végre itt vagyok, végre benne vagyok abban a helyzetben, amelyre hét hónapja készülök testben és lélekben. Ahogy a kompromisszummentes, elszánt edzés kiad egy ívet, amely ebben a negyvenkét kilométerben, ezekben az órákban, ebben a testben, ezekben a mozdulatokban teljesedik ki. Ahogy egyik lábamat teszem a másik után, a hátam egyenes, karom behajlítva mellettem mozog, együtt lélegzek a tömeggel, az aszfalttal. Egy-kettő, egy-kettő, előttem, több kilométeren át színes ruhás futók tömege hömpölyög. Ragyog a nap. Katartikus érzés.

Az első maraton. Az edző megmondta, hogy sikerülni fog. Én is érzem, hogy sikerülni fog. Most már csak az a kérdés, mennyi idő alatt. Egyre gyorsabban futok, érzem, hogy bőven van még bennem erő. Először a huszonhatodik kilométernél érzem azt, hogy nehéz. Fájnak a lábaim, el vagyok fáradva. Nem baj. Sokszor fájt már a lábam, a hasam, az oldalam és mindig futottam tovább, sosem adtam meg magam, el fog múlni. És így is lesz. ("Pain is temporay...)

Nem állok meg és nem sétálok, ezt tűztem ki célul, és tartom is. Csak akkor sétálok, amikor a frissítőpontoknál vizet iszom és Gatorade-et.

Egy nehéz pillanatban hirtelen elementáris erővel tör rám, hogy milyen végtelen szerencse és boldogság, hogy itt futhatok. Eszembe jut, hogy közel egy éve, tavaly decemberben a sürgősségi műtét után milyen rettegve vártam a szövettan eredményét, hányszor ébredtem éjjel leizzadva a halálfélelemtől.  Az az érdekes, hogy miután elvonultak a viharfelhők, nem sokat gondoltam erre az időszakra, sőt szinte el is felejtettem, de most hirtelen élesen emlékszem azoknak a heteknek a sötétségére, eszembe jut, hogy akkor fogadtam meg, hogy ha megúszom, futok egy maratont. Elképesztő eufória lesz úrrá rajtam: megúsztam, hát itt vagyok, milyen szerencsés vagyok! 

 Aztán elérkezik a harminchatodik kilométer, ez megint nehéz. Falnak nem nevezném, sőt azt kell mondjam, hogy a szinte közhelyszámba menő fal engem ezúttal megkímélt. A harminchatos nem esik jól, de tudom, hogy ez a fájdalom is el fog múlni, ráadásul voltak ennél már sokkal nagyobb fájdalmaim is más futások során. Különben is, ha ennyit lefutottam, most már meg nem állok. Megyek tovább.

Hét hónapja erre készülök, rengetegen tudják rólam, hogy maratont futok, mekkora blamázs lenne megfutamodni? A következő hónapokat magyarázkodással töltöm? És magamnak hogy magyarázom meg?

Aztán egyszer csak befordulok a negyvenedik kilométerbe és rájövök, hogy ez bizony megvan. "Rozi bazmeg, megvan, ez megvan, ez megvaaaan!" - mondogatom félhangosan magamnak. És elkezdek belehúzni. A felismerés, hogy ez a maraton bizony megvan, elképesztő örömmel és energiával tölt fel, és a hátralevő bő két kilométeren csak rohanok és előzgetek, mint egy őrült, könnyes szemmel, boldogan sprintelek a Central parkban, hangos Go-go-góval biztatok pár futót, miközben lehagyom őket. Úgy érzem, hogy a szurkolók teljes sorfala nekem éljenez és engem ünnepel.

Teljes katarzisban  érkezek be a célba. Négy óra tizennyolc perc alatt futottam életem első maratonját.

Megnézem a telefonomat, ki az az őrült, akitől öt sms-t kaptam az utolsó tíz kilométeren: Jókuti írt biztató üzeneteket - úgy gondolta, hogy futás közben (is) őt fogom olvasni. De rögtön hívnak is: a férjem az, követett a NYC Marathon appján, látta, hogy célba értem, gratulál, várnak Lőrinccel a megbeszélt helyen.

Magamhoz ragadok egy érmet, szerzek egy "recovery bag"-et, magamra terítek egy melegítőfóliát és irány a csomagmegőrző. Jó sokat kell gyalogolni felfelé, előttem a többség csak vánszorog, de nekem sietnem kell, várnak. Megszerzem a kis csomagomat (hogy ezt a pár szart minek adtam, le, rejtély), irány a kijárat. Szinte futva kerülgetem az előttem araszoló, célba ért és leeresztett tömeget.

A férjem és Lőrinc egy kukásautó mellett állnak. Mint később kiderül, a kukásautó ötpercenként beindította a motorját, amire Lőrinc azt hitte, hogy el fog menni, ezért elkezdett sírni. Nagyon nyűgös már. Boldog üdvözlés, el is sírom magam persze, gyerek a karomba, irány a metró. A lépcsőn lefelé tudom meg Gergőtől, hogy milyen sokan (például az összes családtag) követték a neten a futásomat. Amúgy is dagadó büszkeségemet és örömömet még teljesebbé teszi, hogy ennyien drukkoltak nekem.

Picit azért remegek már a fáradtságtól, úgyhogy nagyon örülök, hogy le tudunk ülni a metrón. A kocsi persze tele futókkal, mellettünk egy ötven körüli férfi ül le, aki a recovery bagjéből egy zacskó perecet eszik, amiből megkínálja az ölemben nyafogó Lőrincet. Az út Brooklynig barátságos közös perecezéssel telik Lőrinc és a futótársam között.

Otthon a zuhany után nem nagyon kelek már ki az ágyból aznap.

Pontosan öt évvel ezelőtt a következőt posztoltam a facebookon: „Ha a mai napon Varga-fröccsöt iszom (bögréből ráadásul), akkor mi lesz újabb öt év múlva? Sütőrum?”

Az „újabb” szó itt arra vonatkozott, hogy történetesen az ötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük. A tizediket, ami ma lenne, már nem tudjuk megünnepelni, közben elváltunk.

A kérdés, hogy sütőrumot iszom-e, esetleg higítót szívok nejlonzacskóból, vagy teljesen más irányba ment az életem.

Öt évvel ezelőtt napi másfél-két doboz cigit szívtam el, hetente többször berúgtam, közepes dózis antidepresszánst szedtem és jó barátom volt a Xanax. Egy nagyon kicsi lakást béreltünk egy barátnőmtől egy leszakadt házban. A poszt születése előtt néhány nappal költöztünk be, mert az előző helyen anyukám mentális problémái miatt tarthatatlanná vált a helyzetünk.

Ültem az angyalföldi gangos lakás kicsike konyhájában, Varga-bort iszogattam, és utána – illumináltan – indultam az Arany kaviárba házassági évfordulót ünnepelni, ahol persze merevrészegre ittam magam.

Öt év elteltével a mérleg – először a függőségek ügyében: Több, mint négy éve leszoktam a dohányzásról, hébe-hóba iszom egy pohár bort, nem szedek semmilyen gyógyszert és havi több mint száz kilométert futok, ugyanis a New York-i maratonra készülök.

Közben elhagyott a férjem, lett egy új szerelmem, meghalt az apám, született egy gyerekem, nyolc nap múlva lesz az esküvőm, és a futás lett a szenvedélyem.

Ezek a száraz tények, amelyek rövid, fekete sorokként sorakoznak egy fehér lapon, és a mögöttük álló történetek, kudarcok, szenvedések, ébredések, fásultságok, eufóriák, vagyis maga az ember teszi őket szivárványszínű, hömpölygő könyvvé, amelyen lehet álmélkodni, lehet legyinteni rá, lehet tanulni belőle, vagy azt mondani, felnézek rád, vagy hogyugyan, neked könnyű, a lényeg pedig: semmi.

Nem verem (már) a mellemet, valamiért ez az én utam. Sok külső kényszerítő erő is szerepet kapott benne, hogy így alakult. Ha nem hagy el a férjem, talán még mindig abban a házasságnak csúfolt mocsárban brekegnénk, és döntögetném minden nap a feleseket az önsajnálatban tocsogva. Az is kérdés persze, hogy nekem mekkora – tudat alatti – szerepem volt a szakításban: tény, hogy a cigi letételével elviselhetetlen sárkánnyá változtam és mindent megtettem, hogy pokollá tegyem az életét. Kilenc hónapig bírta. Erre mondta egy barátnőm: „Dehát te kihordtál egy válást!”

A függőség és az azzal való emberfeletti szakítás nem példa nélküli a mi családunkban. Apám jó néhány évtizedes alkoholizmus után nem minden presszúra híján elment egy hathetes elvonóprogramra, később is sokáig látogatta az AA-üléseket, és innentől számított kilenc évvel későbbi haláláig egyetlen kortyot sem ivott. Neki az apja nem, a nagyapja volt alkoholista, de az indulatkezelés képessége már generációk óta ismeretlen volt a családban. És az ma is.

Azzal, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem szedek gyógyszert és nem vagyok túlsúlyos, nem azt akarom mondani, hogy nincs tele az életem problémákkal. Sőt. Ha az ember megugrik egy akadályt, nincs ideje sokáig örvendezni, szinte azonnal jön a következő, nagyobb.

(Utálom, amikor valaki azzal jön, hogy ha neki sikerült, más miért nem csinálja. Attól még, hogy egy anyuka kövér, én meg karcsú vagyok, egyáltalán nem érek többet nála. Örülök a karcsúságnak és nagyon büszke vagyok az alakomra, ami sokkal jobb, mint a legtöbb gyermektelen harmincéves nőé.

De egyszer egy nagyon okos csajtól olvastam azt a gondolatot, hogy nem érti, hogy a csinos celebanyukák miért baszogatják a többi nőt nyílt levelekben az alakukkal, tőlük sem kérdezi meg senki, hogy mennyi kortárs irodalmat olvasnak.)

Szóval miközben a három hónap múlva esedékes maratonra készülök ezerrel, és heti 3-4-szer futok tizenkilométereket, endogén ópiátokat termelve, soha nem várt mértékben javítva a sebességemen és a kondíciómon, lábamon közben gyönyörű izmokat növesztve, tele vagyok régi és új keletű problémákkal és kihívásokkal.

Az adja az erőt és azért megyek előre többé-kevésbé töretlenül, mert az utóbbi öt évben annyi mindenen keresztülmentem és annyi nehézséggel megküzdöttem, hogy ezekből önbizalmat tudok meríteni és hiszek a további fejlődésemben.

Ahogy annak idején a félmaraton teljesítése emberfelettinek tűnt és mostanában bármikor képesnek érzem magamat rá, hogy lefussam sokkal jobb idővel, mint először, ugyanannyira valószínűtlen, hogy három hónap múlva New Yorkban mosolyogva érjek célba. Mégis tudom, hogy meg fogom csinálni. Sokkal több van bennem, mint gondolnám.

Aztán majd meglátjuk, újabb öt év múlva hol tartok majd. Sütőrumot iszom, esetleg az akadémiai székfoglalómat írom?

Csúcsértelmiségi családba születtem. Egy többezer kötetes könyvgyűjtemény oszlopai között, folyton olvasó felnőttek között cseperedtem, a wc falát Szinyei Pacsirtájának reprodukciója díszítette. Sok minden magától értetődött nálunk, például, hogy ötévesen már egész jól olvastam, vagy hogy apukám neve gyakran szerepel nyomtatásban. Ez, és a sok - szám szerint négy - testvér azt eredményezte, hogy a mi családunkban nagyon nehéz volt kivívni az elismerést. Főleg apukámét, akire valamiféle félistenként tekintettünk, és a sok év távlatából is úgy látom, hogy nem sokat tévedtünk ebben.

Nálunk nem nagyon dicsérgették az embert a kitűnő bizonyítványért, de egy négyes nagy ordításokat vont maga után, és általában sokkal többet vártak tőlünk, mint egy átlaggyerektől. Ennek aztán lettek mindenféle előjelű hozadékai, én igyekszem majd nem így nevelni.

Mindenesetre tetszik, nem tetszik, én nem tudok tapsikolni átlagos eredményeknek. Az én szememben nem teljesítmény, ha valaki kiposztolja, hogy lefutott egy maratont, majd mikor rákérdezel, kiderül, hogy váltóban, és az ő része öt kilométer volt. Szintén a futáshoz kapcsolódik, hogy a 10 km/h alatti sebesség az szerintem nem futás. 

Sose felejtem el, gyerekkoromban mennyit röhögtünk, mikor a környezetünkben valaki ajándékot - jellemzően aranyláncot - kapott, mert leérettségizett. Anyám egyszer nem akarta angolból átengedni a helyi gazdag autószerelő fiát, és az anyja azzal érvelt, hogy azért nem szabad Ferikének megbuknia, mert nem kapja meg a "motrot". 

Pont ilyen szánalmas ferikéknek látom a céges utazásokkal villogó, az adott helyből szinte semmit nem látó lúzereket, mint mondtam, a "futókat", vagy azokat, akik naponta posztolnak képet a gyerekükről. A sort hosszan lehet folytatni.

Az igyekezet becsülendő, és minden relatív, tehát klassz dolog fogyni három kilót, vagy egy hónapig nem gyújtani rá. De az én szememben nem teljesítmény. Nem fogok felnézni rád, sőt, inkább kiröhöglek, ha hencegsz vele. Majd jelentkezz, ha tényleg letettél valamit az asztalra. 

Csütörtök délelőtt a játszótéren voltunk Terikével és a fiaival, amikor csörgött a telefon. Elsírtam magamat, amikor a nőgyógyász asszisztense azt mondta, hogy nem lett jó a lelet. Azóta is bele-beleesek ebbe az önsajnálatba, pedig azt hittem, nem szokás és ha valaki megtudja, hogy nagyon beteg, onnantól bátran tűr. Szoktam sírni is és nagyon megijedek, ha eszembe jut, hogy esetleg meghalok most.

A halálban a legjobban talán az ijeszt, hogy nem lehetek többet Lőrinccel, pedig én vele szeretnék lenni még nagyon sokáig.

Nem akarok keseregni és megadni magam, küzdeni fogok. Soha nem voltam még ilyen motivált az életre. Egyrészt persze, mert Lőrincnek az a legjobb, ha az anyukája neveli fel. De erősebb bennem az, hogy én vele akarok lenni. Meg akarom élni ezeket az éveket. Én akarom puszilgatni, érezni a szagát, magamhoz ölelni, gyönyörködni benne, akkor is, amikor nyűgös vagy belemar az arcomba. Látni akarom, ahogy fejlődik vagy nem fejlődik, ahogy lerombolja a tornyot, amit építek neki vagy nézegeti a rigókat az ablaküvegen át. Azt akarom, hogy az én kezemből csapja ki a kanalat etetéskor.

Abban a nagyon kiszolgáltatott és védtelen néhány percben, amíg egy hőszigetelő papírral leterítve egy gurulós ágyon fekve vártam, hogy bekössék az altatóinfúziót, máshogy láttam a világot, mint egyébként. Néztem a plafont, a neoncsövek fényét, a sok steril vasajtót a falakban. Körülöttem emberek mászkáltak, próbáltam kitalálni, ki kicsoda lehet. Fölém hajolt egy középkorű nő, a feje egy cannabislevél-mintás kendővel volt bekötve. Akartam is neki mondani, hogy vicces. Kérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy félek, és kicsit sírni kezdtem. Kérdezte, hogy mitől félek. Attól, válaszoltam, hogy nem ébredek fel. Kérdezte, hogy van-e gyerekem. Na ettől csak jobban sírtam persze. (Mindig, mikor Lőrincről volt szó, sírtam a kórházban.) Mutattam az ujjammal, hogy egy egyéves gyerek vár engem otthon. Azzal vigasztalt, hogy manapság olyan modernek az altatószerek, hogy az ember biztosan felébred és neki is kell mennie a gyerekeiért délután, úgyhogy ne féljek.

Bonyolult lett volna elmondani, de nem is a fel nem ébredéstől féltem, hanem attól, hogy a közeli jövőben sokszor fogok még így feküdni és nem csak egy rutinműtét vár majd rám. Attól, hogy ez a kiszolgáltatottság egyre globálisabb és kétségbeesettebb lesz. Hogy rákos leszek (vagy vagyok), és nem tudom, meddig élek még és hogyan. Azok a hideg neonok meg a vasajtók hirtelen azt mondták nekem, hogy nincsen olyan, hogy "majd". Hanem most kell úgy érezni, elmondani, megtenni, mert aztán hirtelen nem lehet már. Annyi mindent halogatok, kerülgetem, pedig nyomja bele az élet az arcomba. 

Szembe kell nézni bizonyos dolgokkal, vagy azért, hogy jobban legyek, vagy azért, hogy - ha nem leszek jobban - ne dolgom végezetlenül haljak meg.

Sok ideig lehetne ezeket boncolgatni, sok szempontból megvizsgálni, körbejárni, kivesézni. Elkérődzni rajta, Utálom ezt a szót és azt is, amit jelent.

Nem fogok.

Amikor a neoncsöveket néztem meztelen testemen két réteg steril papírral és nagyon fázott a lábam, akkor tudtam, hogy mi a helyes út. Nem haragszom, mert haragudni értelmetlen. Nem a haragot visszük a halálba.  

Nem baj, ha nem keresnek, ha bántanak, ha vádolnak. Én színtiszta szeretetet érzek, mert minden más sallang és ha leszedjük, alatta ott a csupasz érzés.

Aztán valaki más bekötött egy branült a kézfejembe és nem nagyon emlékszem másra. 

Az utóbbi években elindult egy irány, valamiféle tabudöntögetés az anyaság körül. Sorban születnek az írások arról, hogy mekkora szívás szülőnek, de főleg anyának lenni. Az írások, irományok minőségétől függetlenül nagy lájk- és megosztásszámot lehet generálni ezzel a tematikával: lám-lám, végre valaki ki merte mondani, hogy az anyaság nem csak egy rózsaszín valami. Igen, végre valaki helyettem is panaszkodik! Egy-egy ilyen írás alatt megy a felszabadult sóhajtozás, a vállon veregetés, sokan elmesélik (értsd: bekommentelik) az egyéni szívástörténetüket, hogy mennyire senki nem készítette fel őket rá, hogy milyen szar lesz, hogy mennyire senki nem hallgatta meg a panaszaikat, amikor a baby blue-ban fetrengtek. És hogy milyen kemény és rettenetes egy meló ez. Aztán, mikor már nagyon elszállt a ló és már rohadtul kipanaszkodta magát minden résztvevő és már nem lehet tovább licitálni, hogy kinek mennyire volt szar, vagy mennyire szar most is, akkor gyorsan hozzáteszik, hogy de persze azért anyának lenni csodálatos és semmiért oda nem adnák a gyereküket.

Picit olyan hangulata van ezeknek a virtuális beszélgetéseknek, mint mikor van egy közös ellenség és annak az anyázásában felolvadnak és összekovácsolódnak a résztvevők. A Nagy Közös Szenvedéstörténetté lép elő az anyaság maga. 

Én pillanatnyi kedvemtől függően kommentelek vagy nem, provokálok vagy nem. (A kedvem az agressziószintemtől, az pedig az éjjel alvással töltött órák számától függ.) 

Olyan anyuka lettem, aki nem panaszkodik. Nem azért, mert elhallgatom a problémákat, hanem mert egyáltalán nem élem meg szívásnak a jelenlegi életemet. Ebből kifolyólag olyan anyukák társaságát keresem, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy ez életük (eddigi) legeslegszebb időszaka. Mikor velük találkozom vagy csetelek, soha nem az a téma, hogy milyen szar nekünk: természetesen kizárólag a legfontosabbról, a gyerekről beszélgetünk, átrágjuk az objektív dolgokat, mennyit alszik, hogy fejlődik, stb., és az egészet átjárja valami nagyon pozitív hangulat és érzés.

Az én kisfiam egy közepesen nehéz gyerek. Napi 5-6 órát alszom összesen részletekben és az ébren töltött időm 80 százalékát töltöm a vele való foglalkozással. Ez annyit tesz, hogy folyamatosan kialvatlan vagyok és

"semmire nincs időm".

Akkor időzzünk el ennél a mondatnál egy kicsit. Van egy öthónapos gyerekem és semmire nem érek rá miatta. Mire is kellene ráérnem? Miről is csúszok le miatta? Mik azok a csodálatos élvezetek, amikben nincsen részem, mert a gyerekemmel kell foglalkoznom? Mi az az emberiség sorsát gyökeresen megváltoztató, világjobbító küldetés, amiben nem tudok részt venni, mert egy kis lényecskének rám van szüksége és "a véremet szívja"? Mi az, amiről lemaradok? Sokat idegeskedtem és frusztrálódtam rajta, hogy "a gyerek miatt semmit nem tudok csinálni", mire eljutottam oda, hogy minden, de minden megvár. Semmi nem múlik el visszahozhatatlanul. Egyetlen dolog van, ami nem vár meg, amit nem szabad elszalasztani, és az maga a gyerekem. Soha többet nem lesz újszülött. Se öthónapos. Soha többet nem fog visszajönni a mai nap. Ez az egy, amit nem szabad elszalasztani. 

A gyerek a legeslegjobb módszer arra, hogy megtanuljunk a pillanatban élni. Borzalmas közhely, de nagyon-nagyon gyorsan felnő. Már most nosztalgiával nézegetem a néhány hónappal ezelőtt készült képeket: milyen édes kis méhecske volt újszülött korában. Hihetetlen gyorsasággal növi ki a ruhákat, fejlődik testileg és szellemileg. A magatehetetlen kis emberhalom, aki három hónapja még csak feküdt, mint egy vakondtúrás, úgy mászik ki az ölemből, hogy csak nézek. Nagyon kis idő, és már nem lesz ekkora szüksége rám. Akkor majd foglalkozhatok a "fontos dolgokkal".

Amikor befeszülök, elégedetlenkedek, csak eszembe juttatom a Most és itt elvét, és hirtelen minden nagyon-nagyon jó lesz. Nincs ugyanis annál jobb dolog, mint a karomban tartani a kisfiamat. Akkor is, ha összeesek a fáradtságtól, de ő még nem tud aludni. Mindig, minden helyzetben segít, ha átélem a pillanatot és rá figyelek. 

Nem emlékszem már, mikor jöttem rá, hogy ezt az egészet kizárólag úgy érdemes csinálni, hogy teljesen elmerülök benne. Azóta jó. Azonosulni kell a szereppel, meg kell érteni, fel kell vállalni, hogy ez most itt egy szimbiózis, amiből mindkét fél profitál.

Amíg azon idegeskedtem, hogy mi mindent kellene a gyerekkel való foglalkozáson kívül csinálnom, mennyi téren nem felelek meg az (általam felállított) elvárásoknak, és csak félig voltam benne az anyaszerepben, addig nehéz volt. Most, hogy nem kezdem el már délelőtt az estét várni, amikor nem egyedül leszek a gyerekkel, hanem igenis ránézek és azt mondom magamnak, hogy dehát itt van ez a kis csoda, akinek a társasága értékesebb mindennél és mindenkinél és nem a telefonomat nyomogatva várom, hogy bekussoljon (nyilván nem fog), hanem teljes figyelmemmel felé fordulok, vele foglalkozom és vele töltök minőségi időt, akkor szép az élet.

Ez a hozzáállás (legalábbis esetemben) létrehoz egyfajta monomániát, és hát igen, sajnos velem mostanában nemigen lehet másról beszélgetni, mint a gyerekemről, de ennél rosszabb témám soha ne legyen.

Van egy embertípus, amely szerintem a saját maga értékességét úgy próbálja hangsúlyozni, hogy panaszkodik rá, milyen nehéz szülőnek lenni. Néhány éve (vagy talán már évtizede) kezdődött az a trend, hogy beszéljünk végre a szülőség (főleg anyaság) árnyoldalairól is. Gondolom, előtte tiltott témának számítottak a gyermekágyi depresszió meg a gyerekvállalás egyéb negatív - lehetséges - aspektusai és elkezdődött a tabudöntögetés. Sajnos mostanra oda fajult ez, hogy már csak a szar dolgokról divat beszélni. Akkor vagy trendi, ha panaszkodsz. Akkor vagy faszagyerek, ha állandóan azt hangsúlyozod, milyen nehéz a szülőség, mégis az vagy. Mintha valaki állandóan azt pofázná, hogy milyen nehéz a munkája. Kit érdekel?   

Hogy én a - borzalmas - terhességem alatt hányszor kaptam meg a sok meg nem kérdezett, frusztrált paraszttól, hogy most "élvezzem ki", mert utána milyen kurva szar lesz nekem, az döbbenet. Komolyan, mi a kurva anyádat élvezzek ki azon, hogy itt ülök egy fájdalmasan rugdosó, rohadt nagy gyerekkel a hasamban, depressziósan és fáradtan és semmi mást nem várok, csak hogy kijöjjön végre? A terhesség végét azzal töltöttem, hogy ültem egy fotelben és csomót sírtam, zömében a fájdalomtól. "Aludj most" - hangzott a másik zseniális tanács, amikor egy órát nem bírtam már a rohadt nagy hasam meg az iszonyatosan, görcsösen zsibbadó karjaimtól aludni egyhuzamban. Úgy viszketett a feszülő bőröm, hogy nem egyszer megfordult a fejemben, hogy kiugrok az ablakon. Az utolsó időszakban éjjelente öt órát aludtam legfeljebb, azt is szakaszokban. Aludjak, persze. Arról nem beszélve, hogy egy gondolkodó lény szerint alvásból hány napra lehet vajon betárazni?

Borzalmasan vártam már, hogy megszülessen és lássam a szenvedésem értelmét, lassacskán visszanyerjem a testemet és az erőmet. Biztos voltam benne, hogy sokkal jobb lesz, ha már itt lesz a gyerek. Azt persze nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz.

És egyszerűen nem értem, hogy mi szüksége van arra valakinek, hogy azt szajkózza, hogy milyen nehéz lesz, milyen szar lesz, ha megszületik a gyerek. Ha neki olyan szar volt, akkor minek csinált még egyet, sőt kettőt utána? Egyszer elszakadt a cérna, és azt válaszoltam az egyik kárálónak, hogy ha olyan szar lesz, majd beadom állami gondozásba. Most, hogy már itt van és benne vagyok az előre rettenetesnek jósolt időszakban, még kevésbé értem, hogy hogy lehet erre azt mondani, hogy szar. Hát ez minden, csak nem szar. Mindenesetre egy életre megutáltam az összes riogató parasztot.