Huszonéves koromban kibéreltünk egy lakást a Gellért-hegyen az akkori szerelmemmel (később férjemmel). Kis ház volt, az összes lakóval megismerkedtünk az első héten. A felettünk levő lakásban egy akkor nekem öregnek tűnő, ötven feletti nő lakott. Rövid, őszes haja volt és férfias arca, erős csontozatú teste. Éppen a fickójával tartott haza vidáman, amikor összefutottunk a lépcsőházban, és bemutatkoztunk.
Július volt: az ablakok nyitva voltak este. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy egy nő, “az a nő” hangosan kiabálva élvez szex közben. Nekünk a kapcsolat frissessége ellenére már akkor is nagyon gyér volt a szexuális életünk, úgyhogy kevés megértést tanúsítottam a viselkedés iránt. Ez volt a fő ok, tizenöt év elteltével jól látom. És volt még kettő: az egyik, hogy felháborított, hogy egy ennyi idős nő hogy viselkedhet ilyen botrányosan, a másik pedig, hogy jól hallható volt, hogy mű a sikoly. Szent borzalommal, erkölcsi fölényem tudatában hallgattam a nőt sikoltozni az erkélyajtón keresztül pár éjszakán át. Gyönyörű július volt, mi sokat ittunk.
Már nem emlékszem és nem is fontos miért, de kapcsolatba kerültem a fenti lakás tulajdonosával, aki egy korombeli lány volt. Néhányszor cseteltünk és egyszer megemlítettem neki, hogy az albérlője, - akire az élemedett szót használtam – teátrálisan szexel az egész ház füle hallatára.
“Az az élemedett korú nő az anyám” – írta a lány a válaszban. Elkezdtem szabadkozni rettenetesen, elvenni a szavaim élét, de ő nem volt se megbántott, se meglepett. Lemondóan legyintett (a csetben) és mondta, hogy ugyanmár, ő ismeri az anyja viselt dolgait.
Vajon hol lehet most az a nő? Kiabál-e még?
