Gyerekkoromban apukám többször is elmesélte azt a történetet, hogy a negyvenes években valamikor, amikor ő általános iskolába járt, az egyik osztálytársa, (egy ugyanolyan szegénysorsú parasztgyerek, mint ő) bevitt egy ürgét az iskolába. Órán elő akarta venni, de az ürge ráharapott az ujjára, mire ő fájdalmában addig csapkodta az állatot (és az ujját a szájában) a padhoz, amíg az meg nem döglött.
Ezen a történeten mi sokat szörnyülködtünk, de valahogy benne volt a családi kánonban és természetesnek vettük, mint megannyi - most már kevésbé természetesnek tűnő - történetet.
Bár kertes házban nőttünk fel és az állatok (például rovarok) közelsége magától értetődő volt, nem emlékszem kegyetlenkedésre. Egy olyan sztori ugrik be, hogy átjöttek a szomszéd fiúk játszani, találtak egy befalazott házú éticsigát, és be akarták törni a falat. Én addig sírtam visítva, míg kijött a nővérem és megvédte a csigát.
Valahogy az ember belenőtt abba, hogy nem bántjuk az állatot feleslegesen. De tartottunk nyulakat és sose bántam, ha vadas volt belőlük az asztalon.
Abba is belenőttünk, hogy amikor elmegyünk szánkózni a családdal, és látunk egy idős nőt cekkerekkel, akkor apám felteszi a szánkóra a szatyrait és hazakísérjük. Meg abba is, hogy amikor egyszer eső után apám lefröcskölt egy gyalogost az út szélén autóval, akkor megállt, kiszállt és bocsánatot kért.
Soha nem volt prédikálás, de beivódott, hogy míg a nagyobbnak bármikor (akár eszetlenül) nekimegy az ember, addig a gyengébbet, kisebbet, elesettebbet soha nem bántja.
És se egy szurikátát, se egy gyereket nem csapkod a földhöz.
Sajnos arra nincsen elfogadható magyarázatom, hogy miért tartja egy ilyen eset hetekig lázban az ország lakosságának internetező (azaz nagyobbik) részét.
(Nem szeretek állatkertbe járni, mert nagyon zavar, hogy sok gyerek (és felnőtt!) kopogtatja, veri a ketrecek, terráriumok falát és zavarja az állatokat. Idén januárban Tenerifén voltunk, aminek az egyik legfőbb attrakciója a Loro Park, a világ egyik legjobb állatkertje, évi negyvenmillió látogatóval. Már jó ideje ott császkáltunk, amikor feltűnt, hogy a rengeteg nációjú felnőtt és gyerek közül még senkit se láttam kopogtatni, üvegfalat ütni. Nem tudom, miért. De azt tudom, hogy az én hároméves fiam milyen boldogan mondogatta, hogy "ott vannak a szurikák", és dugta össze az orrát az egyikkel. )
