Mindenki egy fasz

Annyi mindent kellene írni, csomó téma, gondolat van a fejemben, de nagyon nincsen időm és amikor van egy kicsi, akkor inkább ledőlök aludni. Pedig a gyerek születése kapcsán rengeteg megörökítendő érzésem és gondolatom van, és ezek el fognak halványodni, frissiben kellene leírni. 

December nyolcadikán valami hihetetlen utazás kezdődött el. A legdöbbenetesebb érzés és élmény, hogy mennyire gyorsan és erősen meg lehet szeretni egy lényt. Tizenkilenc napos, és annyira erős szeretetet és kötődést érzek, hogy szinte fáj. És ez így volt már egy hete is. Amikor ránézek a kis arcocskájára, meglátom a kopasz kis fejét, teljesen elérzékenyülök. Most már kicsit enyhült, de az első két hétben nagyon sokat sírtam is a meghatottságtól. Például amikor négynapos korában vittük haza a kórházból, alig láttam az utcát, mert annyira sírtam. Vagy amikor előzetes telefonálás után leugrottam a gyerekorvoshoz D-vitamin receptért és a gyerekorvos megkérdezte, hogy én vagyok-e K.L. anyukája, hát persze, hogy elsírtam magam, még a gyógyszertárba is sírva mentem be. Hormonok, hormonok, tudom, de pont leszarom, hogy mitől van, a rosszat nem árt racionalizálni, a jót nem kell. Borzalmasan jó érzés, ha az embernek születik egy ilyen édes kis gyereke és pont. És ez a nagyon-nagyon jó érzés és boldogság átlendít mindenen.

Amikor a kórházban voltunk, az elején még nem voltak meg ilyen határozottan ezek az érzések, sőt az első napon nagyon meg is voltam ijedve, hogy nem fogom szeretni. Nem tudom, mitől kellett volna, hogy megjöjjön a szeretet, mikor öt másodpercre rám tették, és utána berakták az intenzívre majdnem egy napra, én meg fetrenghettem egyedül valami nagyon furcsa révületben, hasamon egy rohadt nagy vágással. Aztán amikor másnap felverekedtem magamat az ágyról és lementem az intenzívre, hogy megnézzem a gyerekemet, nagyon furcsán éreztem magamat megpillantva azt a kis csúcsfejét. Meg az is furcsa volt, hogy olyan rettentő erős hangja van, meg még egy csomó minden, szóval a szeretet nem jött rögtön. Inkább csak valami nagyon erős gondozóösztön hajtott, hogy emberfeletti módon felkeljek, talpon legyek és ellássam. 

Aztán egyszer csak elkapott ez a szeretet-dolog és most már ott tartunk, hogy amikor elalszik az ölemben és nyugtalankodik, azaz nyöszörög, meg kapálózik, csak simogatom és teljesen belefeledkezek, hogy mennyire édes és mennyire imádom.

Egyrészt nem akarom, hogy nőjön, mert most tökéletes és iszonyatosan aranyos, másrészt akarom, hogy nőjön, mert most még nagyon védtelen és törékeny és rettentően aggódok érte. A szülőség legkellemetlenebb hozadéka, hogy megismertem az anyai aggodalmat. Na ez valami szűkölő rettegés az ember szívében, ami mindennél fenyegetőbb ordító sárkánnyá tud változni. Mikor arra gondolok, hogy valami baja lehet a gyereknek, hogy akár el is veszíthetem, akkor belémvág a legdurvább rettegés. Ilyen aggódást soha semmi és senki miatt nem tapasztaltam még, pedig elég szorongó fajta vagyok. Párszor fordult elő eddig, hogy félrenyelt vagy úgy tűnt, nem kap levegőt, most is összerándul a gyomrom az emléktől. Van úgy, hogy lefekszem a hálóban és rá az apja vigyáz a nappaliban, és annyira aggódok érte, hogy nem bírok elaludni. Nyilván igyekszem nem nagyon ráfeszülni, de nagyon nehéz kezelni ezeket a szorongásokat. 

Imádok arra gondolni, hogy milyen kicsi, minden még csak most kezdődött vele, és milyen sok idő áll rendelkezésre, ami alatt mennyi minden klassz dolgot fogunk csinálni együtt. Elképzelem, ahogy nyaralunk, tanul lovagolni, megyünk az utcán, mindennek előre örülök, és annak is nagyon örülök, ami most van, pedig szerintem még meg sem ismer. Bár a karomban lenni nagyon szeret, amikor elalvás előtt nyűgösködik, és mászkálok vele, meg ringatgatom, és szépen elernyed a kis teste meg az arca, és csukogatja le a sötétkék gyönyörű kis szemét, na ezekért a pillanatokért megérte végigszenvedni azt a szörnyű kilenc hónapot, a vajúdást, a császár utáni fájdalmakat, amelyek még most is tartanak, mert kinyílt a sebem és még a franc se tudja, hogy mikor jön rendbe, a kezem még mindig zsibbad és tulajdonképpen folyton álmos vagyok. Hogy a szoptatásról például egy szót se ejtsek, mert az egy borzalom volt eddig, bár most már mintha kezdene kevésbé fájni. Azért ha igazságos akarok lenni, azt el kell mondanom, hogy van annak is jó része: iszonyat jó nézni a kis arcát közben. Amikor még éhes és küzd, akkor ádáz pofát vág, és ahogy egyre inkább jóllakik, úgy ernyed el az arca, és a kezével sem kapálózik már annyira. Meg persze a közel egyhetes koráig tartó tápszerpara megtanított rá, hogy verjem a seggem a földhöz, amiért tudom szoptatni, ha már normálisan megszülni nem tudtam. 

Ez is egy ilyen ösztönös/hormonális dolog egyébként: bármennyire is fájt, egy pillanatig sem hezitáltam szoptatás előtt soha, annyira felülíródnak az ember saját igényei vagy szükségletei. 

Viszont azt egyre kevésbé értem, hogy honnan jön az anyai szeretet meg az anyai önfeláldozás dicsőítése. Ezek kérem szépen a legkevésbé sem magasztos dolgok. Ezek csak azt mutatják, hogy ösztön-és hormonvezérelt lények vagyunk és gyönyörűen működik a fajfenntartás. Teljes tévút fetisizálni ezt a jelenséget. Ugyanis még élvezzük is.

Avagy midlife crisis, ami nem azonos a kapuzárási pánikkal. Dehogy van itt még kapuzárás, pont ez a baj, hogy minden ajtó tárva-nyitva, a lehetőségek száma végtelen. A férfi (ritkábban nő) szép családdal büszkélkedhet, karrierjében elért mindent, amit lehetett, pénze van elég, a hitel mindjárt törlesztve, elérkezett az oly régen vágyott, ideálisnak hitt állapot.

És ekkor csap be a ménkű. Hősünk ugyanis egész egyszerűen elkezd unatkozni. Mély meggyőződésem, hogy az emberek azért kattannak be 40 éves koruk körül, mert ekkorra kezdi meghozni gyümölcseit az évtizedes fáradozás. Húszas éveiben seggét veri a földhöz, hogy lediplomázott, felvették valami munkahelyre, sikerült megtalálni az "ideális" partnert, akivel megvették a gyönyörű ingatlant. A harmincas éveiben a gyereksírás miatt átvirrasztott éjszakák miatt vörös szemekkel lehúzott túlórákon az segítette át, hogy mindjárt minden jobb lesz. Jobb is lett. Csak az a baj, hogy ezzel a nagy jóval, ami pedig nem hirtelen jött el, keményen megdolgozott érte, eljött valami hihetetlen fásultság és a kérdés: "Ez ennyi?".

Mikor az ideális partner szeme sarkában hirtelen szarkalábak keletkeznek, a szex jó esetben rutinszerű, ha nem semmilyen, és a letörlesztett lakásban mindig is ilyen fojtogató volt a levegő? Elalvás előtt gondolatai egyre gyakrabban járnak a marketinges Erika selyemblúza körül, Erika ugyanannyi idős, mint az asszony, mégis mennyivel jobban tartja magát, hihetetlen, hogy nincs férje.

Olyanok ezek az érzések és gondolatok, mint a lassacskán szivárgó gáz: észrevétlenül telítődik a szoba, de elég hozzá egy kis szikra, például egy céges kirándulás formájában, hogy felrobbanjon, pusztítva mindent, ami addig volt. 

A történet vége általában az, hogy amikor hősünk néhány év múlva felébred a selyemblúzos Erika, vagy az ő valamelyik utódja mellett, akkor csak imádkozhatunk azért, hogy nem veszi észre a nő szeme sarkában ugyanazokat a szarkalábakat, amelyek a családi fészekben annyira zavarták annak idején.

Nagy valószínűséggel decemberben születik egy gyerekem. A gyerek apukájával általában csak hétvégéken találkozunk, normál esetben 550 kilométer választ el bennünket egymástól. Úgy tervezem, hogy a kisbaba Budapesten születik majd meg, de hogy pontosan hol, azt még nem tudom, ahogy azt sem, hogy hol fogunk lakni utána. Nemhogy a kerületet, de még a várost, sőt az országot sem tudom.

Nem így képzeltem a gyerekvárást. Ideális(?) esetben a kisbaba egy olyan helyre születik, ahol a szülők házasok, és egy ágyba fekszenek le minden este. Ha nem is minden vizsgálatra, de fontosabb ultrahangokra apuka elkíséri anyukát, és általában, kezüket mindketten az anyuka hasán nyugtatva boldogan tekintenek egy irányba, a jövőbe. Saját, kertes házban laknak.

Fentiekből nálunk a boldog tekintés van meg. Néha. Olyan kaotikus és bizonytalan a helyzet, hogy még a védőnőhöz sem jelentkeztem be, mondván, hogy fogalmam sincs, melyik körzetbe fog tartozni a gyerek. Sokszor ráfeszülök erre a soktényezős bizonytalanságra és el is tudok keseredni miatta nagyon. „Nem így képzeltem el” – ez a mondat jön elő ilyenkor.  Mint minden depresszív, szorongó ember, nagyon profin bele tudom magamat hergelni ebbe a „nem így képzeltem el” állapotba és úgy belesüppedek az önsajnálatba, hogy alig bírok kikecmeregni belőle.

Először is vegyük a savanyú a szőlő megközelítést. A sok-sok irigylésre méltó, révbe ért pár vagy család életébe kicsit szigorúbban bepillantva látszik, hogy közel sem olyan idilli a helyzetük. Általában szőnyeg alá söpört problémák garmadája, például eltűrt megcsalatások, szexnélküliség, dögunalom, érdektelenség és hasonló, (számomra) vállalhatatlan kompromisszumok vannak elrejtve a szocpolos családi házak falai között.  Lehetett volna ilyen életem, sokszor mondtam nemet rá. Egyszer mondtam igent, akkor meg a partner mondott nemet, áldassék a neve érte. Felszínes megközelítés azzal vigasztalni magam, hogy úgyis szar mindenkinek, akinek látszólag jó, de pont a külső burkok felől közelítünk most.

Most pedig elfelejtek mindenki mást a közhelyekkel és konvenciókkal együtt és arra gondolok, ki vagyok én és mit akarok. Mint minden ember, én is tele vagyok kettősséggel: Egyrészt vágyok a biztonságra, arra, hogy tudjam, az az ember fogja öreg koromban is fogni a kezemet, aki most, kiszámíthatóságot akarok, a Family frostos autó sípolását, és Silan öblítő illatát érezni úszni a levegőben. Vonz a kispolgárság sokszor.

Aztán egyszercsak előjön a másik énem, amit még csak nem is titulálnék Mr. Hyde-nak. Ez az én nem akarja tudni előre, hogy mi a forgatókönyv, azt akarja, hogy izgalmas élete legyen, hogy senki ne korlátozza be, hogy senki ne tegye fel a kérdést, hogy hová megy és mikor jön haza, hogy túllépje a sebességhatárt, ha úgy tartja kedve, mert legfeljebb kifizeti a büntetést a gyorshajtásért. Ennek az énnek még nagyon sok terve van, például el akar tölteni néhány évet Új-Zélandon.

Én szeretek narancssárga poliészterfüggönyök között ülni az agglomerációban, ugyanakkor szeretek futni a szeles mezőn egymagam, mindkettő én vagyok.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb emberben megvan ez a kettősség, még akkor is, ha elfojtja magában (jellemzően a szabadságvágyó részt), én is megtettem, a mai napig nem értem, hogyan éltem túl.

Van a biztonság-kérdéskörnek egy olyan aspektusa is, hogy teljesen biztos, hogy soha semmi nem biztos. Egyetlen dolgot tudok garantálni (most már!), azt, hogy én mindig itt leszek magamnak. Ezen kívül bármi mást ígérni bárkinek teljes hülyeség. Az élet változás, ezen lehet szomorkodni és lehet neki örülni. Lehet felugrani a változás hullámára és boldogan meglovagolni azt, és lehet akár a változástól való puszta félelem elől is az alkoholizmusba menekülni. Akkor legalább az alkoholizmus állandó lesz. Mindenki a maga vérmérséklete szerint.

Annyi házasság bomlik fel, olyan sokan veszítik el hirtelen az állásukat és annyi mindenkit diagnosztizálnak halálos betegséggel, bármi megtörténhet velem is, akár holnap. Majd ha ott leszek, szembenézek vele és meg fogom oldani, hovatovább gazdagabban jövök ki a gödörből, mint ahogyan belepottyantam. Hacsak bele nem halok. De akkor meg a következő életemben. Mindenesetre  hülyeség lenne a mostani életet elfecsérelni úgy, hogy a kelleténél kicsit is több Silan-szag van a levegőben. Ha nem aggódok a konvenciók miatt, akkor észreveszem, hogy erősen és boldogan várom a gyerekemet, ami neki is, nekem is, sőt, az apukájának is a legfontosabb. 

Nem tudom, helyesírásilag rendben van-e a cím, de ne ragadjunk le itt. 

Nagyon röviden a sztori: Tehát van egy elmebeteg megbízottja Orbánnak, nevezett Kerényi Imre, aki egy keresztény vagy keresztyén (mingyá hányok) összejövetelen elkezdett a színházzal kapcsolatban valami buzilobbit emlegetni. Erre persze felhördült a liberális oldal, és Kulka János nyílt levelet írt Viktornak, melyben felszólítja, blablabla.

Eddig a sztori teljesen sablonos, hetente van egy ilyen ügy: valamelyik komisszár elveti a sulykot, a liberálisok örjöngenek, tele a facebook a megosztásokkal. Ám ebben a sztoriban ekkor képbe kerül egy érdekes ember, nevezett Bognár Zsolt. Aki válasz(nyílt)levelet ír Kulkának, a tartalmát nem teljesen értem, de körülbelül az az értelme, hogy igenis, van egy másik oldal is, amelyik nem buzi, és hadd éljenek ők is, keresztény, hovatovább keresztyén módon.

A liberális értelmiség tovább hörög, pedig kérem, így megy ez. A Bognár Zsolt típusember, minden korban, minden rendszerben, minden országban van belőle néhány, olyan ő, mint Kafka Josef K-ja.

Zsoltunk fiatal korában a fejébe vette, hogy már ő bizony színművész lesz. Sötét szemével, karakteres arcélével szerintem snájdig fiatalembernek számíthatott, biztos szépen is szavalt: minden alapja megvolt, hogy a világot jelentő deszkákra képzelje el az életét. Zsolt mindent meg is tett a célért: szerepeket magolt, játszott ebben-abban, felvételizett, elvégzett iskolákat. Teltek-múltak az évek, de a nagy szerepek, a sikerek valamiért messze elkerülték Zsoltot. Egyedül akkor sikerült rövid időre kitörnie az ismeretlenségből, amikor mellékszereplőként feltűnögetett a Barátok közt című sorozatban, amelyet nem szabad alábecsülni: néhány percnyi jelenlét a sorozatban (régen) országos ismertséget hozott a kiválasztottaknak. 

Nem jártam utána, miért, de Zsoltot a modern médiatörténet ezen meghatározó tagjából is kiírták. Szerintem az játszhatott közre, hogy  kizárólag egyfajta arcot tudott vágni, az meg nem elég egy színésztől, még szappanoperában sem. 

Innen már egyenes volt az út Zsoltunk totális megkeseredéséhez. És mint minden torz ember, elfelejtette saját magában keresni a hibát és monomániásan kezdett el összeesküvéselméleteket gyártani. Természetesen meg is találta rögtön, hogy csodálatos tehetsége ellenére miért nem foglalkoztatják őt eleget: a zsidók és a buzik miatt. Sokan állítják, hogy sok mellőzött "művész" lett ilyen okokból antiszemita, illetve ha kicsit kijjebb tekintünk, nem kell ahhoz művésznek lenni, hogy a gondolkodáshoz lusta emberek külső körülményeket okoljanak saját kudarcaikért, szerintem ebből táplálkozik (és ezért nem fog soha elhalni) az antiszemitizmus, és minél szarabb a helyzet, pl. a húszas évek gazdasági válsága alatt, annál jobban megy a bűnbakkeresés. 

Ez tehát az első lépés: Zsoltunk megkeseredett és elkezdett különböző lobbikat okolni a keserűségéért, buzik vagy zsidók, egyremegy. Ezen a ponton sokan meg is állnak, otthon, baráti vagy családi körben buziznak merőn maguk elé meredve, cigarettafüstbe burkolózva.

De Zsoltot nem ilyen fából faragták, ő továbbment. Ő szembement a színészfejedelemmel. Megvédte Kerényit, megvédte Orbánt. Ő kiállt a szegény, sokat támadott keresztyén heterók mellett. Mert manapság ők annyira el vannak nyomva Magyarországon, hogy Zsolt gerinces emberként felemelte a szavát. 

Méltó jutalma biztos, hogy nem marad el. És akkor Zsolt úgy halhat meg, hogy a jó embereket igenis értékelik, jó irányba halad a Haza.

Egy volt osztálytársnőmel csetelek.

Én: Emlékszel, amikor XY (volt fiú osztálytárs) pornósztár akart lenni?
Nem én: Persze. Csak azt ne mondd, hogy ráakadtál a munkásságára!

Kedves Gyerekek, most mondom, hogy ez egy igazi fikázós poszt lesz, nehogymá' belefulladjunk itt a reménybe meg a pozitív dolgokba.

A múltkor felajánlott a facebook egy "Vidéken újrakezdők" nevű csoportot. Jé, milyen izgalmas gondolat, kértem a felvételemet. Pár perc múlva jött az értesítés, hogy bevett a buliba az admin.

És ekkor megkezdődött az a néhány óra, amit én utólag a döbbenet napjának neveztem el. Maximum egy napig bírtam ugyanis a csoport tagjaként létezni. 

Bizonyára a Vidéken újrakezdők csoportnak is vannak értelmes, (számomra) szimpatikus tagjai, akik úgy élnek, ahogy mondjuk én kezdeném újra vidéken. Sőt, akik úgy élnek, hogy meghozzák a kedvemet ahhoz, hogy újrakezdjem vidéken és napi tizenhat órában túrjam a trágyát. De a szimpi újrakezdők nemigen hallatják a hangjukat a csoportban. Annál hangosabbak és aktívabbak az oktondiak.

Én egy szezonon keresztül műveltem egy meglehetősen nagy kertet, van valamennyi fogalmam róla, hogy micsoda hihetetlen kihívás az ilyesmi, pedig állatokkal (ezen a tökfej macskán kívül) nem is foglalkoztam közben. A dolog kb. úgy nézett ki, hogy amíg látni lehetett, túrtam a fődet, amikor meg már muszáj volt bemenni, akkor utánaolvastam a dolgoknak - jellemzően könyvekben.

Az ember tehát abból indul ki, hogy aki vidéken kezd éppen újra, az nem rohad egész nap a függöny mögött a facebook előtt és írogat nagyobbnál nagyobb sötétségeket úgy posztként, mint kommentként, hanem azon ügyködik a KERTBEN, hogy kitanulja, kitapasztalja a dolgokat és utána a tanultak segítségével, továbbra is kibaszott sok és kemény munkával fenntartson valamit, amiben boldog, ugyanis ráébredt, hogy az embertelen urbanitás nem neki való és az ember az "irodai munkától" megcsömörlik. 

Az egyik legviccesebb és egyben legtragikusabb vonal az volt, amikor a csoport egyik tagja kiposztolta, hogy döglenek a pulykafiókái, mit tegyen. Nekem természetesen a régi zsidóvicc jutott eszembe, de akkor már  átláttam a miliőt annyira, hogy meg sem kockáztattam a viccre való utalást, csak figyeltem. És dőltek a jótanácsok, inkompetencia inkompetencia hátán. Na nem mintha nekem halvány foglalmam is lenne, hogy mitől döglenek a pulykák, de nem is kezdek pulykatenyésztésbe, mielőtt legalább ötezer oldalnyi szakirodalmon át nem rágom magam.

És mint tudjuk, bármiből lehet vita az interneten, ha beereszted hozzá a megfelelő embereket a karámba. Három perc alatt hozakodott elő valaki azzal a tudományosan megalapozott szakvéleménnyel látatlanban, hogy a pulykák az ördögi multik génmódosított tápjai miatt döglenek, mert nagyanyáink ugye, akik természetes módon nevelték a baromfit és a tápot hírből sem ismerték, viszont boldogan szökelltek százéves korukig betegségek és ráncok nélkül, na nekik aztán sose döglött meg egy pulykájuk se. És persze nagyon gyorsan elszabadult a pokol, mikor is valaki felvetette, hogy minek kezd újra vidéken az, aki holmi tápokkal mérgezi a szegény lábasjószágot. 

Mondanom sem kell, hogy senkiben nem merült fel, hogy van egy olyan ősi magyar foglalkozás, hogy állatorvos, és esetleg az egyik képviselőjét meg lehetne kérdezni. Ment az elmebeteg vagdalkozás, olyan érveket felvonultatva, hogy manapság már nem lehet bio, ami valaha érintkezett a levegővel, mindenki köpködött mindenkire, szegény kis pulykák meg szerintem megdöglöttek egytől egyig.

Biztos vannak szuperjófejek, akik vidéken kezdenek újra, de nekem már megint a társadalom egy olyan bugyrába volt szerencsém bepillantani, ami csak kedvenc axiómámat ismételtette velem. 

Rengeteg szorongó ember van körülöttem. Ez semmit nem mond ki a magyar lakosságról vagy az emberiségről természetesen, mivel elmebeteg lévén nagy valószínűséggel vonzom az elmebetegeket. Tehát könnyen lehet, hogy a világ tele van aggálymentes, felszabadult emberekkel, akik egy zöld mezőn szökellnek a napsütésben, miközben egy illatos virágot szagolgatnak.  Én és a környezetem (haverjaim, családom, stb.) pedig kuporgunk egy sötét szobában és még a redőnyt sem merjük felhúzni. 

Kb. 2000 elejére datálom a pánikbetegségem kezdetét, azóta van, hogy egy csomó dolgot nem merek megtenni. Nem mondom, hogy előtte félelmek nélkül éltem, de nagyon kevés dolog volt, amit ne mertem volna meglépni. Nem nagyon éreztem olyat, hogy valamire ne lennék képes, vagy akármi is igazán árthatna nekem vagy bajom lehetne belőle. Erre szoktam azt mondani, hogy nagyon remélem, a gyerekem fele annyira sem lesz vakmerő és bevállalós, mint én voltam, vagy ha igen, akkor megúszik mindent.

Na de nézzük, mi kezdődött az ezredfordulón. 

Akkoriban lettem huszonkét éves, és addig teljesen ismeretlen félelmek kezdtek el gyötörni. Elkezdődtek fokozatosan többek közt a klasszikus pánikrohamok. Egy pánikrohamot nem lehet leírni, csak akkor érti meg az ember a jelentőségét és ismeri fel a hatalmát, ha már egyszer átment egyen is. A pánikbetegségben egyébként - szerintem - hosszútávon nem a rohamok a legrosszabbak, hanem az, hogy lassacskán állandósul a rohamoktól való rettegés. Ez a rettegés megváltoztatja az ember egész életét és szerintem a személyiségét is. Én legalábbis szinte mindent megtettem, hogy elkerüljem a rohamokat és ez a törekvés szinte minden döntésemre és tettemre kihatott. Utólag visszanézve ez egy óriási hiba volt, és ha nagyon drasztikus vagyok, akkor azt mondom, hogy elfecséreltem tizenhárom évet az életemből, (mert most már egy éve megint élek).

Nem azért kezdtem bele ebbe a posztba, hogy megírjam a pánikbetegségem történetét, mert az egy könyvnyi anyag, és lehet, hogy egyszer meg is fogom írni, mert eléggé tanulságos. Csak annyit szeretnék valahogyan elmondani, hogy ha elfogadjuk, hogy elvesztegetettem tizenhárom évet, akkor mondhatjuk, hogy ezeket az éveket nyugodtan tölthettem volna kómában is. A kóma ugyebár eléggé hasonlít a halálhoz. És én most már azt mondom magamnak, hogy vagy szembemegyek a félelmemmel, vagy meghalok. Mert a szembe nem nézés, a dolgokba bele nem menés az egy elfecsérelt élet, azaz a halál. Akkor már nem teljesen mindegy, hogy elvágom a saját torkomat, vagy csak ülök egy sötét szobában és nem merem felhúzni a redőnyt?

Tegyük fel, hogy élek még negyven évet. Ezt az időt azzal tervezem tölteni, hogy nem merek semmit megtenni,  mert rettegek? A sírkövemre meg felírják, hogy "Itt nyugszik Rettegő Rozi"?

(Kivételesen) nem magas lóról beszélek, ugyanis nálam szorongóbb emberrel kevéssel találkoztam életemben. Minden nap többször megküzdök magammal, olyan félelmeket győzök le (pl. tömegközlekedés), ami más ember számára teljesen szürreális, hogy félelmet válthat ki. Durván tizenhárom évig nem nagyon tömegközlekedtem ugyanis. És még rengeteg egyéb dolgot sem csináltam.

Nem állítom, hogy teljesen elmúltak a pánikrohamaim. És az emberi elme felettébb találékony: ha a rohamot már elbírom, produkál mást. A megőrüléstől való félelem például mindennapos látogató, hogy csak a leggyakoribb alternatívát említsem. 

Két tanulság van. Minél többször aratok diadalt egy-egy rettegés fölött, annál erősebb vagyok. Sokkal kellemesebb kimerészkedni a rétre, mint ülni a lehúzott redőny mögött.

Bő két évvel ezelőtt, 2012 tavaszán, ültem egy rettenetesen rendetlen lakásban, és úgy éreztem, hogy káosz az egész életem. Napi másfél doboz cigit szívtam el, hetente többször tetemes alkoholmennyiséget fogyasztottam, komoly adag antidepresszánst szedtem, és úgy éreztem, nem tartok sehová. 

Mindig, amikor megpróbáltam változtatni, olyan érzésem volt, mintha kinyitnék egy magas szekrényt, amibe bele van dobálva egy csomó lom, és ha csak résnyire is nyitom az ajtaját, dől rám az egész. Ettől az érzéstől annyira befeszültem, hogy inkább elszívtam egy szál cigit és/vagy ittam egy kis alkoholt, és minden maradt a régiben. Pontosan láttam, hogy mi mindenen kellene változtatnom, vagyis inkább úgy mondanám, hogy láttam, hogy mindenen változtatnom kell, mert gyakorlatilag nincs olyan szeglete az életemnek, ahol rendben mennének a dolgok.

Ekkoriban találtam rá a "Small steps to big change" blogra. A módszer lényege pofonegyszerű: nem esünk neki mindennek egyszerre, mint tót az anyja p*ájának, hanem szépen egyenként haladunk és így implementálunk gyökeres változásokat az életünkben. Magyarul nincs olyan, hogy holnaptól egészségesen élek, csak olyan, hogy holnaptól minden nap megeszem egy almát, de azt tartom. Rohadt sokat olvasgattam a blogot, ami tulajdonképpen semmi más, mint a 'small steps to big change' elv bemutatása különböző gyakorlati példákon keresztül. Éreztem, hogy valahol itt van a kutya elásva, hogy eddig mindig egyszerre akartam mindent, mert túl messzinek éreztem az eredményt, ha lassan haladok, de a gyors haladást meg sose bírtam kitartani.

Aztán eljutottam oda, hogy már annyira szar minden, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, próbára teszem a módszert. Azt láttam, hogy a legnagyobb falat a dohányzás: ennek már többször is nekifutottam, és pontosan tudtam, hogy teljesen a rabja vagyok. Azt is gondoltam, hogy ha ezzel a szokással leszámolok, akkor utána már minden sikerülni fog. Annyi tiszta volt a sok módszertanulmányozás után, hogy semmi másra nem szabad most figyelni, csak arról, hogy leszokok a cigiről. 

Lehet kapni nikotinos rágót meg cukorkát, gondoltam, kipróbálom. Ebben bíztam, az időben, meg a xanaxban. Merthogy az világos volt, hogy kell valami az iszonyatos feszültség ellen, és hát ilyenkor holmi növényi szerecskék nemigen rúgnak labdába. Ide xanax kell, amivel amúgy is jó ismeretségben voltunk akkor már vagy 16 éve.

Reggel kezdtem. Kamaszkorom meghatározó filmje, a Trainspotting nagyon jól bemutatja, miért kell őrizkedni a kemény drogoktól. Számomra a legerősebb jelenet, amikor a heroinista srácot a szülők úgy szoktatják le az anyagról, hogy bezárják egy üres szobába és hagyják szenvedni. Na heroinról nem jöttem még le, de a nikotinelvonás számomra nem volt sokkal könnyebb, mint amin az a szerencsétlen csávó átmehetett. Egy héten keresztül kb. azt sem tudtam, hol vagyok. Remegtem, beszűkült a tudatom, és teljesen felborultak az életfunkcióim, úgyismint anyagcsere, alvás, evés, vérnyomás. Hozzáteszem: az életfunkciók nagyon sokára (hónapok után) álltak vissza a régi kerékvágásba. 

Az akkori férjem egy élelmiszerforgalmazó cégnél dolgozott, ezért tele volt a konyhaszekrény csokis kekszekkel, amikről nekem addig szinte tudomásom sem volt. Most hetek teltek el úgy, hogy szinte folyamatosan ilyen kekszeket tömtem magamba és semmi mást nem csináltam, csak figyeltem, ahogy megy az idő. Volt egy ismerősöm, aki egy kicsit (két héttel) korábban állt le a cigivel, őt zaklattam folyton, hogy mikor lesz már jobb. Az kétségtelen, hogy az első hét volt a legrettenetesebb. Fontos mérföldkő volt a hatodik hét: kicsit mintha enyhültek volna a dolgok. Ekkor voltunk Hollandiában pár napot, és én már képes voltam viszonylag civilizáltan viselkedni, bár az állandó feszültségemből persze adódtak konfliktusok. 

Visszatekintve azt tudom mondani, hogy bár mindig úgy éreztem, hogy a neheze már mögöttem van, az első fél év borrrzalmasan kemény volt. Hiába, 18 év masszív dohányzás megbosszulja magát. Kb. egy éven keresztül rendszeresen álmodtam azt, hogy cigizek, és emiatt rettenetes bűntudatom van. Nagy megkönnyebbülés volt felébredni ezekből az álmokból, és szembesülni vele, hogy erős voltam, kibírtam!

Voltak egyébként döbbenetes helyzetek, amelyek igazából ráébresztettek a függésem erősségére. Hányszor de hányszor kaptam volna automatikusan a cigi után egy-egy konfliktus közben vagy után, amikor szomorú voltam vagy fáradt. Úgy fogalmaztam meg ezt, hogy eldobtam az első számú fájdalomcsillapoítómat. Egy esetre tisztán emlékszem: Apukám nagyon beteg volt és elmentünk az Ikeába, hogy vegyünk neki laptoppárnát, amivel fekve is tudja használni a gépet. Rengetegen voltak az Ikeában, persze az eladók elbújtak valami szekrénybe, sehol sem találtam a párnát. Amikor a tizedik kört tettük meg, és már majdnem sírtam az idegbajtól, rámszólt a férjem, hogy nyugodjak meg, erre én ráordítottam: Te könnyen beszélsz bazmeg, te rágyújthatsz, amikor kimegyünk innen! Egyébként a férjemtől is az szabadított meg, hogy leszoktam a cigiről, de erről majd egy másik posztban írok.

Sokaktól hallottam előtte, hogy hiába nem gyújtottak rá már vagy húsz éve, még mindig hiányzik nekik a cigi. Ettől én rettentően féltem. Érdekes, velem nem így lett. Nagyon-nagyon jó érzés nem dohányozni és nem csak amiatt, mert azóta egy csomó olyan dolog van az életemben (pl. futás, terhesség), ami cigizve lehetetlen lenne, hanem mert nem dohányozni egyszerűen csak jó.

És igazából, ha próbálnék meggyőzni valakit arról, hogy szokjon le (amit már nem teszek, mert mindenki a saját életéért felel), akkor nem azzal jönnék elő, hogy cigizni mekkora gáz, hanem azzal, hogy nem cigizni iszonyat nagy flash. És ezt igazából csak az tudja, aki valaha dohányzott. 

Mint említettem már itt is, én meglehetősen sarkosan, már-már dogmatikusan gondolkozom. Marhára megvan a véleményem mindenről, amit erőteljesen kifejezésre is juttatok. Miért pont a gyermekvállalás lenne kivétel?

Mondjuk úgy tíz évvel ezelőtt kezdődött, hogy a generációm tagjai elkezdtek családot alapítani, gyereket vállalni. (Akkor nekem még eszembe sem jutott, hogy egyszer nekem is lehet vagy lesz gyerekem, de még az sem, hogy akarok majd.) Na és én ugye, minden titkok tudója, volt, akiket rettenetesen elítéltem. "Ezeknek minek gyerek?" "Na, nekik meg kéne tiltani a szaporodást" - gondoltam néha, de legtöbbször nyugodtan konstatáltam, hogy gyerekek születnek konszolidált emberek konszolidált házasságaiba.

Aztán ezek a gyerekek nőttek pár évet, a konszolidált házasságokból jónéhány felbomlott, vagy csak tönkrement. És nagyon érdekes dologra lettem figyelmes: a legnormálisabbnak gondolt szülők is simán tönkretették a gyerekeiket. Ott is alakultak ki teljesen torz, helyrehozhatatlan sérülésekkel élő kis lények, ahol a "fene se gondolta volna". Persze, utólag marha jól meg lehet magyarázni és vissza lehet vezetni, hogy miért alakult így, mit rontottak el, de sok olyan defektes gyerek van körülöttem, akinek a szüleiről sose jutott eszembe korábban az "Ezeknek minek?" kérdés. 

Most nagyon jó kis fordulatot tudnék ide beírni, ha lenne egyetlen példám a jelenség inverzére is, de sajnos nincs. Milyen jó lenne néhány mondaton keresztül arról értekezni, hogy ugyanakkor meg itt van néhány futóbolond ismerős, aki a vegytiszta szeretet erejével micsoda csodás kis lényecskét termelt ki. Sajnos ilyen példám nincsen. De még lehet.