Mindenki egy fasz

Röviden: nem.

Jöjjön a hosszabb verzió.

Én szinte az első pillanat óta tudom, hogy mi a helyzet, de azért az ember szeret biztosra menni, megerősíttetni a terhességet például egy nőgyógyásszal. Terike hugom azt tanácsolta, hogy a hetedik hét előtt ne menjek, mert nem lévén szívhang, úgysem fog tudni mit mondani az orvos. 

A nyolcadik hét végére kaptam végül időpontot, biztos voltam benne, hogy minden oké lesz, de azért türelmetlenkedtem már. Főleg, mert Terike beharangozója szerint kihangosítják a kisbaba szívdobogását, és az óriási élmény.  

Igen ám, de én mindenféle orvoshoz rühellek járni, nőgyógyászhoz meg különösen. Főleg, hogy amikor elhangzott a "vetkőzzön le deréktól lefelé" utasítás, akkor realizáltam, hogy milyen gyakran kell majd szörnyűséges vizsgálatokon (a vérvétel is az!) átesnem decemberig. Aztán ugye felfekszik az ember egy förtelmes ágyra, szétveti a lábát, na de hagyjuk a részleteket. Nőgyógyásznál lenni rohadt kellemetlen és megalázó élmény.

A dolog lényege, hogy hiába a szuper technika és láttam egy kis embriót, az első gyerekemet (!) a kivetítőn, akinek igen, már látható a feje, és a szíve meg úgy dobogott a mikrofonon keresztül, mint valami üstdobszóló, nem tudok két vadidegen társaságában, meztelen seggel, lábam között egy hideg zselés rúddal meghatódni.

Egyébként is, az érzelmek nem jönnek megrendelésre, Mindig szétfeszélyez, amikor tudom, hogy éppen miket kellene éreznem, például a karácsonyfa alatt, vagy a gyönyörű tengert meglátva, és nem jön semmi, hanem azon feszülök, hogy miért nem jön. Máskor meg, amikor nem is várnám, jön magától. 

Nem is baj ez így.

Ez az első írás a terhességről, remélem, lesz még pár.

A terhesség, csakúgy, mint a félmaraton, teljesen egyéni dolog. Még csak nyolc hete tart az állapot, de máris órákon keresztül tudok/tudnék pofázni, és főleg örjöngeni azon a rengeteg állatságon, amit ismerőseim (nők! anyukák! művelt fők!) összehordtak a terhességről. Én megértem, hogy veled így volt, te így érezted vagy érzed, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy másoknál is így lesz! 

Vegyük a legbosszantóbb hazugságot. (Nem érdekel, hogy jóhiszeműen mondja valaki, attól még hazugság marad, tekintve, hogy nem igaz.)

Az a kiindulás, hogy 2000 eleje óta antidepresszánst szedek. Már szinte semennyit, de jó ideig ettem tetemes mennyiséget és emiatt meg sem fordult a fejemben, hogy gyermeket nemzzek, holott voltak időszakok, amikor nagyon szerettem volna. (Nem feltétlenül nemzeni, inkább a produktumot.) A gyerekekkel meg nagyon ügyesen bánok általában, így ők kedvelnek engem. Hányszor de hányszor hangzott el a csodálkozó mondat, hogy nem értik, miért nincs még gyerekem, amikor olyan jó anya lennék. Az adekvát válaszom erre csípőből az volt, hogy mert bogyókat szedek az agyamra. És erre az ellenérv (itt kérek egy ilyen affektálós, ex cathedra hangot elképzelni, az arc lényege pedig, hogy a szemek a plafon felé forgatódnak): jajj, terhesség közben az embert a hormonok a felhők közé repítik, semmi bajod nem lesz! Na engem Apukám örök óvatosságra és gyanakvásra (vö. szorongás) tanított, úgyhogy ilyenkor mindig azzal zártam le a beszélgetést, hogy na de mi van, ha nem. És persze, hogy már megint nekem lett igazam. Az utóbbi heteket két hangulat jellemezte: a legsötétebb, kilátástalan depresszió, valamint a szorongás. Kétszer is volt olyan idegrohamom, hogy azt hittem, elájulok. Annyira ideges lettem a semmitől, hogy teljesen rosszul lettem, és a helyzeten természetesen nem segített, hogy azonnal eszembe jutott, hogy ez most árt a gyereknek. Tehát én nagyon örülök mindenkinek, aki a terhességét rózsaszín bárányfelhők között tölti, ez rám egyelőre nem igaz. És szöges kesztyűvel fogok pofán b*szni mindenkit, aki még egyszer előjön ezzel a közhellyel. Vagy bármelyikkel. Az agyunk arra van, hogy gondolkodjunk, árnyaljunk, és ne ugyanazokat az ezerszer hallott szlogeneket köpködjük vissza. 

Egy nagyon érdekes, új tapasztalatom, amit a terhesség hozott, hogy milyen az, amikor pálcát törnek feletted. Eddig nem ismertem ezt, vagy nem ennyire élesen. Erre a tapasztalatra égető szükségem volt, mert én vagyok a fő-fő pálcatörő, most majd szépen visszaveszek. Az élmény elsősorban a futás és a "nem csak magadért felelsz" kapcsolatából adódik, gondolom, nem kell ragozni. A "tudományos" aggályok pont annyira győztek meg, hogy hathetes terhesen futottam a félmaratont. Mint ma kiderült, mindketten túléltük. 

Mivel antidepresszánst vagy nyugtatókat nem tervezek szedni az elkövetkező években, ezek ugyanis bizonyítottan ártanak a gyereknek, kénytelen leszek a stresszt futással enyhíteni bizonyos időközönként. Az  azért elgondolkodtató, hogy vajon hányan kritizálják azokat a nőket, akik terhesen azonnal elvetik magukat és fél mázsát híznak, mondván, hogy kettő helyett esznek. 

Bő egy éve kezdtem futni. Kellett ehhez egy trauma és a nagyon erős akarat, hogy kimásszak a gödörből. Kezdetben még nem volt világos, most már úgy gondolom, hogy az utóbbi jó egy évben nagy szerepe volt a futásnak abban, hogy megőriztem az ép elmémet. 

Másfél hete már, hogy lefutottam a félmaratont. 

Tavaly szeptemberben volt egy nagyobb félmaraton Budapesten, akkor úgy gondoltam, majd egy év múlva megcsinálom talán. Csodálattal néztem a facebookon az induló ismerőseim képeit. Aztán kimentünk Prágába és (nem emiatt) nagyon begorombultak a dolgok. Voltak helyzetek, amikor úgy éreztem, csak akkor élek túl, ha azonnal felveszem a cipőmet és nekilódulok. Apukám meghalt: másnap már rohantam. Elárult, akiben olyan nehezen bíztam meg: futva próbáltam magam mögött hagyni a fájdalmat. Futottam az egyedül töltött éjszakák előtt, hogy tudjak aludni és ne rettegjek. A rettenetest jóba fordítani persze nem tudtam, de jobb lett mindenképp. El lehetett viselni. 

A futás nagyon individualista dolog, ezért nekem való. Akkor indulok, amikor én akarok, arra futok, amerre én akarok, olyan tempóban, ahogy tudok. A magányos dolgok erősítenek igazán, engem legalábbis.

Szóval végigfutottam a nagyon kegyetlen őszt, miközben az egyetlen célom a túlélés volt. Decemberben vettem észre, hogy kezdek rettentően ellustulni: már nem egyértelmű, hogy ha napközben úgy határoztam el, akkor este biztos lemegyek futni. Azt találtam ki, hogy kitűzök egy nagyobb célt, ami visz előre. Így néztem ki az április 13-i félmaratont és hozzá egy edzéstervet az edzesonline.hu-n. Januárban el is kezdtem szépen csinálni, a kiinduláshoz képest sűrítve az alkalmakat, emelgetve a távokat. A terv jónak tűnt: pont, hogy nem csapott át az aktuális adag a tűrésküszöbömön. Aztán március elejére, azaz másfél hónappal a cél előtt olyan állapotba juttattam a jobb csípőmet, hogy be kellett húznom a féket. Volt, hogy egy-egy rövidebb futás után csak fájdalomcsillapítóval tudtam elaludni, és sántikáltam rendesen. Leginkább attól tartottam, hogy hasonlóan számtalan (eszetlen) futóhoz, úgy tönkreteszem valamimet, hogy soha többé nem leszek már tökéletes.  Úgyhogy szépen visszavettem, mondván, hogy ez az erős fájdalom vis maior, legfeljebb nem lesz meg a félmaraton. De azért ez a gondolat nagyon frusztrált. 

Voltam a gyógytornászomnál kétszer, meg amint tudtam, elmentem ortopédushoz is, mind a ketten azzal kecsegtettek, hogy ez csak egy túlterhelés miatt kialakult gyulladás, fussam le a távot, aztán majd összeszednek. Úgyhogy - lényegesen kisebb elánnal, mint előtte - folytattam az edzést.

A hivatkozott edzésterv szerint 19,5 km volt a leghosszabb táv, amit le kellett volna futnom a verseny előtt, egy héttel előtte sikerült futnom 17,6-ot, a végére valami levegő szorult be az oldalamba, feladtam, hazamentem.

Ezután nem futottam hat napig, az egyik leggyakoribb tanács, amit olvastam, (merthogy elég alaposan utánaolvastam,) az volt, hogy rá kell pihenni a versenyre. Állítólag egy csomóan ott rontják el a (fél)maratonjukat, hogy nem nyugszanak és futkároznak, holott a 42 km előtt 2-3 hétig is pihenni kellene.

A nagy nap előtt kb. három órát aludtam, annyira be voltam feszülve. Az egyik legnagyobb parafaktor az volt számomra, hogy reggel kell futni: fél 10-kor  volt a rajt. Utálok bármit csinálni délelőtt, pláne sportolni. Amikor az átforgolódott és -feszültködött éjszaka után Gergő 7-kor keltett (nem kellett kelteni), akkor is rettentő ideges voltam. Pillanatok alatt bevágtam egy kávét, egy kis kefírt zabkorpával meg banánnal, 8-kor már a rajtszámomért álltunk sorban. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Apukám elkísért gyerekkoromban valamilyen megmérettetésre, például nyelvvizsgázni. Rettenetesen hideg volt, az idegbajtól meg a hidegtől (nyilván a kevés rövidgatyás egyikeként) látványosan remegtem. Aztán egyszer csak eljött egy pont, amikor a rettegés átcsapott valami nagyon konstruktív agresszióba, kicsit ilyen lehet, amikor a harcosok mennek a csatába (nem a biztos halálba), és azt éreztem, hogy na most akkor szétba*ok mindenkit. 

Elköszöntem gyorsan Gergőtől és beálltam a kék zónába az indulók közé.

Több helyen olvastam, hogy milyen fantasztikus az ember első versenye, amikor elkapja az induláskor a tömegben kialakuló kollektív eufória. Ott álltam a tömegben, és vártam a lelkesedést, ami cseszett jönni persze. Olyan sok minden előre megjósolt dologhoz hasonlóan. A félmaraton is olyan, mint a dohányzásról való leszokás: mindenkinál más. Én ugye egyáltalán nem vagyok csapatjátékos, nem tud lelkesíteni a tömeg. Sőt, határozottan idegesítettek az elején a sűrű mezőnyben bénán előzők, akik bevágtak elém, aztán ott csetlettek-botlottak.

Az egyik leghasznosabb tanács az volt, hogy az elején ne húzzak bele elmebeteg módon. Igyekeztem szép tempósan futni, de emiatt kicsit elbizonytalanodtam: jaj, vajon hol tarthatok, mindenki lehagyni látszott. Ez az érzés akkor lett csak igazán erős, amikor balról egy hatvan körüli, ősz, hajlott hátú ember kezdett beelőzni. 

A versenyen tett egyik legmeglepőbb megfigyelésem, hogy az emberekről külső és/vagy futástechnika alapján nemigen lehet megmondani, hogy mennyit bírnak. Voltak olyan mozgáskultúrájú versenyzők, akikről azt gondoltam volna, hogy 100 méternél nem jutnak tovább, miközben szárnyként csapkodtak a kezükkel és fel-felbuktak saját x-lábukban. Az egyik csaj bő 30 kilós súlyfelesleggel futott végig mögöttem. A Szigeten sok ilyet szoktam leelőzni, azt hiszem mindig, hogy ez életük első és egyben utolsó futása, és lőn, tele volt velük a 21 km-es táv. 

Egy másik megfigyelésem, hogy a magyar futó kelléktárából nem hiányozhat a Kalenji márkás valami. Egy idő után direkte elkezdtem keresni Kalenji-mentes versenyzőket, de nem találtam egyet sem.

Az egész olyan volt egyébként, mint egy álom: az agyam annyira arra koncentrált, hogy sikerüljön megcsinálni, hogy minden érzékszervem letompult szinte a legelején és valami furcsa ködön keresztül szemléltem a kalenjis, x-lábú világot. Az sokszor eszembe jutott, hogy vajon mikor jön el a holtpont, de újabb hazugságot lepleztem le, holtpont ugyanis nem volt. A 18. kilométer táján már éreztem, hogy szépen kihajtottam magam, de ilyenkor már fel sem merül, hogy feladja az ember. 

Szépen futok előre, csak én magam, leszarom a zenét, a drukkolókat, a lemaradókat, az előzőket, csak én vagyok. Azon azért meglepődök, hogy fekszenek páran az út szélén, lábgörccsel, ezzel-azzal. Van, aki sétál. Szembe jön egy mentő is. 

Amikor beérek az utolsó kilcsibe, begyorsítok kicsit, van még simán erőm, biztos, mert ettem sok finom Isostar tubusos fruktózt vagy mi a frászt. Futok be a szalag mellett, ott áll Gergő és a lányai, széles mosolyok, mutatom a V-betűt, szuperkirály vagyok. Amikor befutok a célba, úgy meghatódok, hogy kiszakad belőlem a sírás. Még jó, hogy végig rajtam volt a napszemüveg. 

1199-ik lettem majdnem hatezerből. 

Ma kitettem egy képet a facebookra a következő szöveggel "Ha az egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan - a különbség én vagyok. ~ taoista mondás".

Ezt a gondolatot, nevezetesen, hogy minden csak az én fejemben képződik, már nagyon sokan megfogalmazták az írott történelem során, például maga Immanuel Kant is. Ha jól értettem az iskolában, a nyugati gondolkodók között ő képviselte azt az elméletet, hogy a körülöttünk levő eseményeket úgy érzékeljük, ahogy a fejünk akarja.

Rengetegszer megbizonyosodtam erről az utóbbi hónapokban. Olyankor, amikor úgy éreztem, hogy egy lépést sem tudok már továbbfutni, de az akaratommal tovább hajtottam magamat, olyankor, amikor majdnem elvesztem a saját pánikoló neurózisomban egyedül a repülőtéren, de rákényszerítettem magam, hogy kibírjam, és lám, kibírtam, olyankor, amikor ugyanazokat a körülményeket képes voltam a világ legnyomasztóbbjának, másnak pedig a világ legszebbjének látni. A mondás igazát ezerszer bizonyította a tapasztalatom.

Igazából nem is a mondás volt először a fejemben, hanem az élményről, a megéléséről ugrott be a gondolat, majd, hogy hallottam ezt már valahol, és ó, ez micsoda közhely. Vagy filozófia, mindegy. Nagyon fontos közhely volt ez nekem az utóbbi időben és marad is kapaszkodónak még sok más mellett. Legszívesebben felírnám egy A4-es lapra és kiragasztanám, hogy minden nap, minden reggel emlékeztessem magamat arra, hogy ha most valamit reménytelenül szarnak látok, attól az még lehet csodálatos, és igen, a negatív érzés előbb-utóbb elmúlik.

Ez a másik. Az a szó, hogy elmúlik. Végtelenül megnyugtató. Különösen az tud lenni egy  dühöngő pánikroham közepén, vagy akkor, amikor olyan sötétnek látom az életet, hogy legszívesebben az ereimet vagdosnám. Volt ilyenből bőven mostanában. És azt kell mondjam, nem is éltem (még) meg olyan mély és olyan rettenetes gyászokat, amilyenekre számítani lehetett. De azért elég volt ez is. Ülni egyedül a prágai nappaliban és úgy érezni, hogy egyedül vagyok a teljes világegyetemben. És mindig is egyedül leszek. Na ilyenkor jó volt abba kapaszkodni, hogy elmúlik. Meg abba, hogy ez most az érzékek játéka, és lehet, hogy holnap is gyedül érzem majd magam, hiszen mindig mindenki egyedül van, de ennek akár örülni is tudok.  

Valahogy úgy lehet ezekkel az idézetekkel, hogy jó ideig üres frázisnak tűnnek, aztán amikpor az ember tényleg megéli és átérzi, akkor elnyerik igazi jelentésüket és többet érnek bárminél. Ilyen volt számomra Szepes Mária Vörös oroszlán című könyve is, ami halálba deprimált december-januárban, amikor olvastam, de rengeteget változtatott a gondolkodásomon. Talán mostanra értem meg rá, hogy elolvassam. csakúgy, mint a 2013-as eseményekre. Azért most jöttek, mert mostanra váltom olyanná, hogy elbírjam őket. Az biztos, hogy mindig is pozitívan tekintettem rájuk, tanításokként és nem sorscsapásokként kezeltem őket. Lehetett volna máshogy is. Ahogy a Tao vagy Kant is mondja. 

Imádom a paradicsomot. Volt már, hogy ez az imádat odáig terjedt, hogy ketchuppal ettem a paradicsomot. Aki egy kicsit is érdekelt a kérdésben, pontosan tudja, hogy hiába van szezonja, július-agusztus táján is nehéz finom paradicsomhoz jutni. Pannóniában minden természeti feltétel ideális lévén, ez egy nagyon szomorú jelenség.

Na de szomorkodás helyett én mindig is igyekeztem a tettek mezejére lépni, ha lehetett. Így esett, hogy 2012 májusában egy hétvégén elmentem Burgenlandba a magát szerényen Paradicsomkirálynak hívató Stekovicshoz és vettem néhány palántát. Nem volt hülyeség. Bár a növénykéket az itthoni áraknak többszöröséért árulták, a paradicsom új dimenzióit nyitották meg előttem. Azon túl, hogy (tudtommal) black cherryt, black plumot vagy golditát Magyarországon nem lehet palántaként venni, olyan isteni finom paradicsomokat szüreteltünk Apukámmal a péceli kertben, amilyenről a tervezgető fázisban nem is álmodtunk. 

A munkamegosztás nagyjából úgy nézett ki, hogy én elültettem és gyomláltam, kapálgattam, kötöztem a töveket, Apukám pedig minden áldott este locsolta őket – szerencsére van a kertben egy kiapaszthatatlan kút. 

Amikor megettük az összes paradicsomot és eljött az ősz, kitaláltam, hogy legközelebb megpróbálok vetéssel is próbálkozni, aztán, ha nem jön össze, legfeljebb megint kiugrok Stekovicshoz. A Tomaten mit Geschmack (Paradicsom, aminek van íze) oldal elég jónak tűnt, hamarosan meg is érkeztek a minden koncepciótól mentesen kiválasztott magok: Goldita (ez volt a legtutibb a nyáron), Miniboy, Limoncito és Grüne Birne. 

Aztán az élet úgy hozta, hogy 2013 elején nemhogy magokat vetni nem volt kapacitásom, de komoly küzdelmeket folytattam annak érdekében, hogy megőrizzem az ép elmémet. Májusban annyira tellett, hogy az Anyukám által a péceli piacon megvett kommersz palántákat elültetgettük, de nem sokat törődtem a kerttel. 

A csapássorozatot sikerült túlélni, sőt kiegyensúlyozódtam annyira, hogy tegnap este elmentünk egy itteni kertboltba, ahol vettem egy eszközt, aminek szerintem a munkaneve „Ültetőkészlet városi picsáknak”. Az a lényege, hogy egy vékony műanyagtálcára rátesznek 10 db tőzegpogácsának (2014 legundorítóbb szava verseny esélyes befutója) nevezett korongot. A korongokat leöntöm vízzel, belenyomok egy-egy magot a közepükbe, és a tálcát lefedem a hozzá tartozó átlátszó műanyag fedővel. Kész az üvegház és a körömlakkom pont olyan szép, mint előtte. 

Most majd lehet nézegetni, bújnak-e már a kis növénykék, vagy beadták a kulcsot a magok a több mint egy évesre nyúlt várakozás alatt a hűtőben. Azért számoltam ez utóbbi veszélyével is: a kertboltban vettem tegnap két friss magot is és ültettem abból is bőven. Ha meg semmi sem sikerül, legrosszabb esetben megint megyünk Burgenlandba.

Három ügy is foglalkoztat a napokban, mind a három kapcsolódik a filmekhez.

Az első Jancsó Miklós halála. Jancsó pont a születésnapomon halt meg, és számítani lehetett rá: 93 éves volt. (Húsz évvel többet élt, mint apám.) Mint a legnagyobb magyar filmrendezőről, rengetegen megemlékeztek róla az interneten, ami 80 százalékban a facebookot jelenti manapság. Ami  nagyon méltatlan volt, hogy a Jancsó halálát arra hegyezték ki, hogy a kormány alig, vagy csak nagyon röviden méltatta a frissen elhalt rendezőt. Tapasztalatom szerint főleg a hvg nyomatta ezt: minden jancsós hírben megemlítették ezt olyan by the way. Hát kit érdekel, hogy kit méltat és kit nem méltat ez a kisebbségi komplexusos parasztgyerek? Hányingert keltő ez a retorika és értelmetlen is: nem ezért nem szavaz viktorra, aki nem rá szavaz, a hvg meg nem lesz ettől népszerűbb.

A második szintén egy haláleset: Két nappal később meghalt Philip Seymour Hoffman híres színész herointúladagolásban. Azóta minden, de minden ettől hangos. Az összes ismerős és oldal RIP-eli, nyomoznak, hogy vajon mitől halt meg pontosan. Számomra azért megdöbbentő ez a nagy felhajtás, mert kb. azt sem tudom, ki volt ez az ember. Egy magyar színészre emlékeztet, akivel volt egy nagyon furcsa személyes sztorim, de ebbe most nem megyek bele.

A harmadik eheti sztori, hogy megnéztük végre-valahára a Wall street farkasa című filmet. Ugyebár a film a plebsnek nyilván azért tetszik főleg, mert sok benne az excesszív viselkedés (ld. kurvák, drogok, elmebeteg pénzszórás), és hát milyen érdekes és borzongató belelátni annak a rétegnek az életébe. Pedig szerintem a film nem erről szól. Hanem a kétszintes pszichózisról. Pszichózis az alsó szinten: ezzel én csak marginálisan szembesülök, mivel nem tartozom abba a társadalmi rétegbe, ahol a szerencsétleneket beszopatják demagóg szlogenekkel, és azok odaadják utolsó fillérjeiket is, hogy az anyagi szarból kimásszanak. A másikkal viszont szembesülök sajnos: hogyan lehet közepes képességű embereket hipnotizálni, meg nem kérdőjelező, lelkes imádókká tenni, hogy a lelkesedés és a csoport hullámain ússzanak boldogan és a cégüket tekintsék családjuknak. Az az igazság, hogy én ezeket az embereket sokkal jobban lenézem, mint az első csoportot. Az első csoportba általában iskolázatlan, nagyon kétségbeesett egyedek tartoznak, akik számára esetleg ez a hit az utolsó szalmaszál. De a második csoport az diplomás, képzett réteg, amely egy kurva kicsi, ámde annál fontosabb adottsággal nem rendelkezik: nem tudja, hogy mindenki egy fasz. 

Szétparázom magam a vélt hiányosságaim magam, miközben a sötét barmok learatják a babérokat.