Bő két évvel ezelőtt, 2012 tavaszán, ültem egy rettenetesen rendetlen lakásban, és úgy éreztem, hogy káosz az egész életem. Napi másfél doboz cigit szívtam el, hetente többször tetemes alkoholmennyiséget fogyasztottam, komoly adag antidepresszánst szedtem, és úgy éreztem, nem tartok sehová.
Mindig, amikor megpróbáltam változtatni, olyan érzésem volt, mintha kinyitnék egy magas szekrényt, amibe bele van dobálva egy csomó lom, és ha csak résnyire is nyitom az ajtaját, dől rám az egész. Ettől az érzéstől annyira befeszültem, hogy inkább elszívtam egy szál cigit és/vagy ittam egy kis alkoholt, és minden maradt a régiben. Pontosan láttam, hogy mi mindenen kellene változtatnom, vagyis inkább úgy mondanám, hogy láttam, hogy mindenen változtatnom kell, mert gyakorlatilag nincs olyan szeglete az életemnek, ahol rendben mennének a dolgok.
Ekkoriban találtam rá a "Small steps to big change" blogra. A módszer lényege pofonegyszerű: nem esünk neki mindennek egyszerre, mint tót az anyja p*ájának, hanem szépen egyenként haladunk és így implementálunk gyökeres változásokat az életünkben. Magyarul nincs olyan, hogy holnaptól egészségesen élek, csak olyan, hogy holnaptól minden nap megeszem egy almát, de azt tartom. Rohadt sokat olvasgattam a blogot, ami tulajdonképpen semmi más, mint a 'small steps to big change' elv bemutatása különböző gyakorlati példákon keresztül. Éreztem, hogy valahol itt van a kutya elásva, hogy eddig mindig egyszerre akartam mindent, mert túl messzinek éreztem az eredményt, ha lassan haladok, de a gyors haladást meg sose bírtam kitartani.
Aztán eljutottam oda, hogy már annyira szar minden, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, próbára teszem a módszert. Azt láttam, hogy a legnagyobb falat a dohányzás: ennek már többször is nekifutottam, és pontosan tudtam, hogy teljesen a rabja vagyok. Azt is gondoltam, hogy ha ezzel a szokással leszámolok, akkor utána már minden sikerülni fog. Annyi tiszta volt a sok módszertanulmányozás után, hogy semmi másra nem szabad most figyelni, csak arról, hogy leszokok a cigiről.
Lehet kapni nikotinos rágót meg cukorkát, gondoltam, kipróbálom. Ebben bíztam, az időben, meg a xanaxban. Merthogy az világos volt, hogy kell valami az iszonyatos feszültség ellen, és hát ilyenkor holmi növényi szerecskék nemigen rúgnak labdába. Ide xanax kell, amivel amúgy is jó ismeretségben voltunk akkor már vagy 16 éve.
Reggel kezdtem. Kamaszkorom meghatározó filmje, a Trainspotting nagyon jól bemutatja, miért kell őrizkedni a kemény drogoktól. Számomra a legerősebb jelenet, amikor a heroinista srácot a szülők úgy szoktatják le az anyagról, hogy bezárják egy üres szobába és hagyják szenvedni. Na heroinról nem jöttem még le, de a nikotinelvonás számomra nem volt sokkal könnyebb, mint amin az a szerencsétlen csávó átmehetett. Egy héten keresztül kb. azt sem tudtam, hol vagyok. Remegtem, beszűkült a tudatom, és teljesen felborultak az életfunkcióim, úgyismint anyagcsere, alvás, evés, vérnyomás. Hozzáteszem: az életfunkciók nagyon sokára (hónapok után) álltak vissza a régi kerékvágásba.
Az akkori férjem egy élelmiszerforgalmazó cégnél dolgozott, ezért tele volt a konyhaszekrény csokis kekszekkel, amikről nekem addig szinte tudomásom sem volt. Most hetek teltek el úgy, hogy szinte folyamatosan ilyen kekszeket tömtem magamba és semmi mást nem csináltam, csak figyeltem, ahogy megy az idő. Volt egy ismerősöm, aki egy kicsit (két héttel) korábban állt le a cigivel, őt zaklattam folyton, hogy mikor lesz már jobb. Az kétségtelen, hogy az első hét volt a legrettenetesebb. Fontos mérföldkő volt a hatodik hét: kicsit mintha enyhültek volna a dolgok. Ekkor voltunk Hollandiában pár napot, és én már képes voltam viszonylag civilizáltan viselkedni, bár az állandó feszültségemből persze adódtak konfliktusok.
Visszatekintve azt tudom mondani, hogy bár mindig úgy éreztem, hogy a neheze már mögöttem van, az első fél év borrrzalmasan kemény volt. Hiába, 18 év masszív dohányzás megbosszulja magát. Kb. egy éven keresztül rendszeresen álmodtam azt, hogy cigizek, és emiatt rettenetes bűntudatom van. Nagy megkönnyebbülés volt felébredni ezekből az álmokból, és szembesülni vele, hogy erős voltam, kibírtam!
Voltak egyébként döbbenetes helyzetek, amelyek igazából ráébresztettek a függésem erősségére. Hányszor de hányszor kaptam volna automatikusan a cigi után egy-egy konfliktus közben vagy után, amikor szomorú voltam vagy fáradt. Úgy fogalmaztam meg ezt, hogy eldobtam az első számú fájdalomcsillapoítómat. Egy esetre tisztán emlékszem: Apukám nagyon beteg volt és elmentünk az Ikeába, hogy vegyünk neki laptoppárnát, amivel fekve is tudja használni a gépet. Rengetegen voltak az Ikeában, persze az eladók elbújtak valami szekrénybe, sehol sem találtam a párnát. Amikor a tizedik kört tettük meg, és már majdnem sírtam az idegbajtól, rámszólt a férjem, hogy nyugodjak meg, erre én ráordítottam: Te könnyen beszélsz bazmeg, te rágyújthatsz, amikor kimegyünk innen! Egyébként a férjemtől is az szabadított meg, hogy leszoktam a cigiről, de erről majd egy másik posztban írok.
Sokaktól hallottam előtte, hogy hiába nem gyújtottak rá már vagy húsz éve, még mindig hiányzik nekik a cigi. Ettől én rettentően féltem. Érdekes, velem nem így lett. Nagyon-nagyon jó érzés nem dohányozni és nem csak amiatt, mert azóta egy csomó olyan dolog van az életemben (pl. futás, terhesség), ami cigizve lehetetlen lenne, hanem mert nem dohányozni egyszerűen csak jó.
És igazából, ha próbálnék meggyőzni valakit arról, hogy szokjon le (amit már nem teszek, mert mindenki a saját életéért felel), akkor nem azzal jönnék elő, hogy cigizni mekkora gáz, hanem azzal, hogy nem cigizni iszonyat nagy flash. És ezt igazából csak az tudja, aki valaha dohányzott.
