Avagy midlife crisis, ami nem azonos a kapuzárási pánikkal. Dehogy van itt még kapuzárás, pont ez a baj, hogy minden ajtó tárva-nyitva, a lehetőségek száma végtelen. A férfi (ritkábban nő) szép családdal büszkélkedhet, karrierjében elért mindent, amit lehetett, pénze van elég, a hitel mindjárt törlesztve, elérkezett az oly régen vágyott, ideálisnak hitt állapot.
És ekkor csap be a ménkű. Hősünk ugyanis egész egyszerűen elkezd unatkozni. Mély meggyőződésem, hogy az emberek azért kattannak be 40 éves koruk körül, mert ekkorra kezdi meghozni gyümölcseit az évtizedes fáradozás. Húszas éveiben seggét veri a földhöz, hogy lediplomázott, felvették valami munkahelyre, sikerült megtalálni az "ideális" partnert, akivel megvették a gyönyörű ingatlant. A harmincas éveiben a gyereksírás miatt átvirrasztott éjszakák miatt vörös szemekkel lehúzott túlórákon az segítette át, hogy mindjárt minden jobb lesz. Jobb is lett. Csak az a baj, hogy ezzel a nagy jóval, ami pedig nem hirtelen jött el, keményen megdolgozott érte, eljött valami hihetetlen fásultság és a kérdés: "Ez ennyi?".
Mikor az ideális partner szeme sarkában hirtelen szarkalábak keletkeznek, a szex jó esetben rutinszerű, ha nem semmilyen, és a letörlesztett lakásban mindig is ilyen fojtogató volt a levegő? Elalvás előtt gondolatai egyre gyakrabban járnak a marketinges Erika selyemblúza körül, Erika ugyanannyi idős, mint az asszony, mégis mennyivel jobban tartja magát, hihetetlen, hogy nincs férje.
Olyanok ezek az érzések és gondolatok, mint a lassacskán szivárgó gáz: észrevétlenül telítődik a szoba, de elég hozzá egy kis szikra, például egy céges kirándulás formájában, hogy felrobbanjon, pusztítva mindent, ami addig volt.
A történet vége általában az, hogy amikor hősünk néhány év múlva felébred a selyemblúzos Erika, vagy az ő valamelyik utódja mellett, akkor csak imádkozhatunk azért, hogy nem veszi észre a nő szeme sarkában ugyanazokat a szarkalábakat, amelyek a családi fészekben annyira zavarták annak idején.
