Nagy valószínűséggel decemberben születik egy gyerekem. A gyerek apukájával általában csak hétvégéken találkozunk, normál esetben 550 kilométer választ el bennünket egymástól. Úgy tervezem, hogy a kisbaba Budapesten születik majd meg, de hogy pontosan hol, azt még nem tudom, ahogy azt sem, hogy hol fogunk lakni utána. Nemhogy a kerületet, de még a várost, sőt az országot sem tudom.
Nem így képzeltem a gyerekvárást. Ideális(?) esetben a kisbaba egy olyan helyre születik, ahol a szülők házasok, és egy ágyba fekszenek le minden este. Ha nem is minden vizsgálatra, de fontosabb ultrahangokra apuka elkíséri anyukát, és általában, kezüket mindketten az anyuka hasán nyugtatva boldogan tekintenek egy irányba, a jövőbe. Saját, kertes házban laknak.
Fentiekből nálunk a boldog tekintés van meg. Néha. Olyan kaotikus és bizonytalan a helyzet, hogy még a védőnőhöz sem jelentkeztem be, mondván, hogy fogalmam sincs, melyik körzetbe fog tartozni a gyerek. Sokszor ráfeszülök erre a soktényezős bizonytalanságra és el is tudok keseredni miatta nagyon. „Nem így képzeltem el” – ez a mondat jön elő ilyenkor. Mint minden depresszív, szorongó ember, nagyon profin bele tudom magamat hergelni ebbe a „nem így képzeltem el” állapotba és úgy belesüppedek az önsajnálatba, hogy alig bírok kikecmeregni belőle.
Először is vegyük a savanyú a szőlő megközelítést. A sok-sok irigylésre méltó, révbe ért pár vagy család életébe kicsit szigorúbban bepillantva látszik, hogy közel sem olyan idilli a helyzetük. Általában szőnyeg alá söpört problémák garmadája, például eltűrt megcsalatások, szexnélküliség, dögunalom, érdektelenség és hasonló, (számomra) vállalhatatlan kompromisszumok vannak elrejtve a szocpolos családi házak falai között. Lehetett volna ilyen életem, sokszor mondtam nemet rá. Egyszer mondtam igent, akkor meg a partner mondott nemet, áldassék a neve érte. Felszínes megközelítés azzal vigasztalni magam, hogy úgyis szar mindenkinek, akinek látszólag jó, de pont a külső burkok felől közelítünk most.
Most pedig elfelejtek mindenki mást a közhelyekkel és konvenciókkal együtt és arra gondolok, ki vagyok én és mit akarok. Mint minden ember, én is tele vagyok kettősséggel: Egyrészt vágyok a biztonságra, arra, hogy tudjam, az az ember fogja öreg koromban is fogni a kezemet, aki most, kiszámíthatóságot akarok, a Family frostos autó sípolását, és Silan öblítő illatát érezni úszni a levegőben. Vonz a kispolgárság sokszor.
Aztán egyszercsak előjön a másik énem, amit még csak nem is titulálnék Mr. Hyde-nak. Ez az én nem akarja tudni előre, hogy mi a forgatókönyv, azt akarja, hogy izgalmas élete legyen, hogy senki ne korlátozza be, hogy senki ne tegye fel a kérdést, hogy hová megy és mikor jön haza, hogy túllépje a sebességhatárt, ha úgy tartja kedve, mert legfeljebb kifizeti a büntetést a gyorshajtásért. Ennek az énnek még nagyon sok terve van, például el akar tölteni néhány évet Új-Zélandon.
Én szeretek narancssárga poliészterfüggönyök között ülni az agglomerációban, ugyanakkor szeretek futni a szeles mezőn egymagam, mindkettő én vagyok.
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb emberben megvan ez a kettősség, még akkor is, ha elfojtja magában (jellemzően a szabadságvágyó részt), én is megtettem, a mai napig nem értem, hogyan éltem túl.
Van a biztonság-kérdéskörnek egy olyan aspektusa is, hogy teljesen biztos, hogy soha semmi nem biztos. Egyetlen dolgot tudok garantálni (most már!), azt, hogy én mindig itt leszek magamnak. Ezen kívül bármi mást ígérni bárkinek teljes hülyeség. Az élet változás, ezen lehet szomorkodni és lehet neki örülni. Lehet felugrani a változás hullámára és boldogan meglovagolni azt, és lehet akár a változástól való puszta félelem elől is az alkoholizmusba menekülni. Akkor legalább az alkoholizmus állandó lesz. Mindenki a maga vérmérséklete szerint.
Annyi házasság bomlik fel, olyan sokan veszítik el hirtelen az állásukat és annyi mindenkit diagnosztizálnak halálos betegséggel, bármi megtörténhet velem is, akár holnap. Majd ha ott leszek, szembenézek vele és meg fogom oldani, hovatovább gazdagabban jövök ki a gödörből, mint ahogyan belepottyantam. Hacsak bele nem halok. De akkor meg a következő életemben. Mindenesetre hülyeség lenne a mostani életet elfecsérelni úgy, hogy a kelleténél kicsit is több Silan-szag van a levegőben. Ha nem aggódok a konvenciók miatt, akkor észreveszem, hogy erősen és boldogan várom a gyerekemet, ami neki is, nekem is, sőt, az apukájának is a legfontosabb.
