Mint említettem már itt is, én meglehetősen sarkosan, már-már dogmatikusan gondolkozom. Marhára megvan a véleményem mindenről, amit erőteljesen kifejezésre is juttatok. Miért pont a gyermekvállalás lenne kivétel?
Mondjuk úgy tíz évvel ezelőtt kezdődött, hogy a generációm tagjai elkezdtek családot alapítani, gyereket vállalni. (Akkor nekem még eszembe sem jutott, hogy egyszer nekem is lehet vagy lesz gyerekem, de még az sem, hogy akarok majd.) Na és én ugye, minden titkok tudója, volt, akiket rettenetesen elítéltem. "Ezeknek minek gyerek?" "Na, nekik meg kéne tiltani a szaporodást" - gondoltam néha, de legtöbbször nyugodtan konstatáltam, hogy gyerekek születnek konszolidált emberek konszolidált házasságaiba.
Aztán ezek a gyerekek nőttek pár évet, a konszolidált házasságokból jónéhány felbomlott, vagy csak tönkrement. És nagyon érdekes dologra lettem figyelmes: a legnormálisabbnak gondolt szülők is simán tönkretették a gyerekeiket. Ott is alakultak ki teljesen torz, helyrehozhatatlan sérülésekkel élő kis lények, ahol a "fene se gondolta volna". Persze, utólag marha jól meg lehet magyarázni és vissza lehet vezetni, hogy miért alakult így, mit rontottak el, de sok olyan defektes gyerek van körülöttem, akinek a szüleiről sose jutott eszembe korábban az "Ezeknek minek?" kérdés.
Most nagyon jó kis fordulatot tudnék ide beírni, ha lenne egyetlen példám a jelenség inverzére is, de sajnos nincs. Milyen jó lenne néhány mondaton keresztül arról értekezni, hogy ugyanakkor meg itt van néhány futóbolond ismerős, aki a vegytiszta szeretet erejével micsoda csodás kis lényecskét termelt ki. Sajnos ilyen példám nincsen. De még lehet.
