Reggel 6-kor indulok a brooklyni szállásról a metró felé. Még vaksötét van, én meg eléggé bizonytalan, ezért megszólítok egy magas nőt, hogy merre van a megálló. Innen a következő sarok - mondja bársonyos baritonon a fekete transzvesztita.
A tegnap kapott kis nejlonzsákomat lóbálva igyekszem lefelé a lépcsőn. Szerencsére a metrókártya megvan a bal zsebemben, lehúzom, bemegyek a forgókapun, várok. Már éppen kezdeném magam átadni az aggodalmaknak, amikor mellém perdül egy fehér szikár férfi, kezében az enyémhez hasonló nejlonzsákkal: "Are you running?". Megkönnyebbülten elegyedünk beszédbe, végre nem vagyunk egyedül. Futótársam egy közhelyesen karót nyelt, nyüzüge holland csávó, akit az utóbbi, Curacaón eltöltött húsz év sem tudott kilazítani. Még jobban örülök, hogy ott van velem, amikor egy 120 kilós, kivert fogú, paranoid feka csaj huppan le mellénk és üvöltözik az őt követő, képzelt ellenségeivel.
Egy idő után kicsit kezdünk aggódni, mert már húsz perce várunk a metróra. A holland az óráját nézegeti, közben ugyanolyan nejlonzsákos, futóruhás alakok tűnnek fel, majd hirtelen el. Kiderül, hogy egy szinttel lejjebb egy másik metró ugyanabba az irányba már elment közben, és vele a szemfülesebbje is. Nem tudom eldönteni, hogy idegbetegen figyeljem, hogy melyik metróhoz kellene rohannom, vagy lazítsak és próbáljak érdeklődést mutatni, amint a holland valami furcsa, pulzusszámon alapuló edzéstechnikát ismertet.
Aztán hirtelen feltűnik egy középkorú nejlonzsákos amerikai pár, és onnantól kezdve minden megoldódik. "Are you guys running?" - kérdezik olyan hangon és mosollyal, amilyet csak az amcsik tudnak. Chattanoogából jöttek (igen, van ilyen nevű hely és élnek ott emberek ezek szerint), számtalan maratont futottak már, a New York-it például legutóbb tavaly. Hogy ne legyen olyan unalmas, Kirk - aki 62 évesen sokkal gyorsabb nàlam - idén részt vesz a "Five boroughs, five beers" mozgalomban, azaz minden kerületben (Staten Islanden, Brooklynban, Queens-ben, a Bronxban és Manhattanben is betér egy-egy bárba és tol egy sört). Amikor mindezt mosolyogva előadja, kezdem érezni, hogy mennyire alaptalanok az én zsigeri rettegéseim az eseménnyel kapcsolatosan, lehet ezt lazán is venni!
A pár nő tagja, Eunice, 46 éves és négygyerekes anyuka, nagyon jófej és segítőkész. Mikor kijövünk a metróból, javasolja, hogy menjünk el egy Starbucks-ban wc-re, hogy ne a mobilvécéknél (Royal Flush, hahaha) kelljen sorba állni. Óráját idegesen nézegetve a holland is csatlakozik. Beszélgetünk, röhögünk, mesél mindenki magáról, képeket mutogatunk a gyerekeinkről.
A komphoz tartva Under Armour feliratú melegítőfóliát osztogatnak. Kb. negyed 8-ra érünk a kompállomásra, ahol jó nagy a tömeg, biztonsági ellenőrzés, kutyák, de minden nagyon olajozott, haladunk. A komp ablakából nézve a reggeli napfényben csillogó tengert, a Szabadság-szobrot és a skyline-t eszembe jut, hogy én utaztam már itt majd' húsz évvel ezelőtt és kezd elkapni az az érzés, amiért jöttem.
Mindenki vidám, hangoskodik, és rengeteg a vicces ruha. Mivel bárhol is laksz, hosszú az út a rajthoz, és még ott is sokat kell várni indulás előtt, senki nem csak a futócuccában indult el a hideg novemberi reggelben. Van lehetőség ruhatárra is - amit én is igénybe vettem - de a legtöbben felvettek olyan meleg ruhát, amit a rajt előtt eldobnak. Én még otthonról hoztam anyám egy régi dzsekijét, és tegnap vettem a Bargain Hunters-ben egy ötdolláros mackógatyát, de van, akinek volt bátorsága végigcaplatni a városon (a futócucca fölé húzott) fürdőköpenyben vagy flanellpizsomában. Ezeket a rétegeket aztán közvetlenül indulás előtt eldobáljuk majd, és a szervezők eljuttatják őket a second had boltokba szegényeknek.
A vidám kompozás után jön egy újabb gyors biztonsági átvizsgálás, és buszokra ültetik a jónépet. Én egy fiatal, üresfejű és persze nagypofájú manhattani fickó és egy spanyol ürge közé huppanok le. Mivel a buszunk iszonyat lassan vánszorog, van alkalmam tanulmányozni őket, meg a velem szemben álló, kopasz fejbúbjára felálló kócos hajat fésülő Woody alleni figurát is, akit sokkal inkább képzelek el egy könyvtárban görnyedve, mint maratont futni. Jobbomon a spanyol iszonyat ideges: zsákjából kivesz egy levesestálnyi csokiszószt (!) és azt kezdi el idegbajosan kanalazni. Bár a balomon ülő WASP faszkalap az előbb fennhangon kifejtette nekem, hogy egyáltalán nem ideges, úgy kapargatja egyik ujjával a másikat, hogy csoda, hogy még nem nyúzta le a teljes bőrét. Aztán tényleg lesz ok az aggodalomra: olyan régóta és olyan lassan megyünk, hogy többen leszállnak és gyalog rohannak tovább, félvén, hogy lekésik a rajtjukat. Én figyelem a chattanoogai haverjaimat, amíg ők nem sietnek, addig én se.
Végre megérkezünk, és a buszvezető csaj mindenkitől sűrű elnézést kér a lassúságért, én már olyan eufóriában vagyok, hogy vigyorogva nyugtatgatom: nincs miért. Eunice-szal és Kirkkel más színű faluba tartunk, úgyhogy egy gyors pisi után elválunk egymástól, a holland is leszakad. Egyedül tartok a narancssárga falu felé. Óriásinak tűnik a falu, még gyorsan le kell adnom a csomagomat a UPS-teherautóknál, ezt mondjuk kis híján lekésem, de szerencsére még sikerül az utolsó kocsit elcsípni. Egyébként láttam olyat, aki a le nem adott csomagjával futott végig, én a legfontosabb dolgokat úgyis zsebre vágtam, a többit kidobtam volna egy kukába. (Végül is a legutóbbi félmaraton előtt is elvesztettem egy fülhallgatót és a férjem taxikártyáját, kell áldozatokat hozni, na.)
A falu fölött két rendőrségi helikopter köröz és ragyog a nap. Megkeresem a 3-as hullám E karámját, ahonnan indulni fogok, és leülök mellé a leszórt szalmára (mekkora ötlet!), mert a melegítőfóliámat hebehurgya módon már kidobtam valahol. Megeszem a vaníliás energiaszeletet, amelyet az egyik pultnál ingyen osztogattak. Kávét és vizet nem merek már inni, az ingyenfánkot meg nem kívánom. Buli lenne szerezni még egy Dunkin Donuts-os filcsapkát, de mivel (rám igen jellemző módon) nem tudom pontosan, hánykor van a rajtom, nem merek eltávolodni a karám ajtajától.
Aztán bemondják a hangosbeszélőbe vagy négy nyelven, hogy irány az E-karám, kezdenek szivárogni befelé az emberek, közben a szervezők hajtják ki a 4-es hullámosokat meg a D- és egyéb betűs karámosokat. Bemegyek, leülök egy fa tövébe, csinálok néhány, később vállalhatatlannak bizonyuló "indulás előtt" szelfit. Felettünk köröz a helikopter, mindenki integet neki (én mondjuk nem), lassan besorolunk a rajthoz. Beszédet intéz hozzánk egy öblös hangú, vidám fickó, nem figyelek, csak azt érzem, hogy Sebestyén Balázs reggeli műsorainak hangulatát idézi a dumája, aztán egy nagyon szép hangú nő elénekli a nem emlékszem micsodát (God bless America?), kezdek itt már feszülni megint, azon gondolkozom, hogy annyit álltam meg mentem ma már, hogy lesz ebből még egy zergelábú negyvenkettő?
Aztán végre rohadt nagy durranással elsütik a rajtpisztolyt, füst, és indulunk. Gyök kettővel, mert akkora a tömeg. Nem baj, láttam már ilyet, amúgy se kell sietni az elején. A legnagyobb hiba, amit az ember egy ilyen versenyen elkövethet, hogy az elején túlfutja magát -olvastam el ezer helyen korábban. (Arról persze nem volt szó, hogy szinte végig akkora lesz a tömeg, hogy amiatt nem tudok a saját tempómban futni, de majd a következő maratonon gyorsabb tempót adok meg és akkor kevesebbet kell kerülgetni.)
Lassan kocogunk a szélfútta Verrazano-hídon, ragyog a nap, gyönyörű a látvány, majdnem kitöröm a nyakam, mert megbotlok egy pulóverben, amit az egyik futó útközben dobott el. Erre mostantól jobban kell figyelni, sokan megbotlanak, a következő tíz kilométeren van még ruhadarab bőven. Mindenki fotózgat, előre-hátra, egyes szelfi, csoportszelfi, már látom is a születő facebook-posztokat. Én innentől nem fotózok, nincsen időm.
Átérünk Bay Ridge-be (Brooklyn) és kezdem érteni, hogy Jókuti haverom miről beszélt, amikor a verseny bulihangulatát ecsetelte. Hát ezek a New York-iak tényleg tudnak szurkolni bakker! A futóút mentén élőfalként állnak az emberek és elképesztő vehemenciával buzdítanak. Amikor elfutsz a sorfal előtt, nem is gondolsz arra, hogy ezek már órák óta ott állnak és lelkesítenek, sőt, még órákon át ezt fogják csinálni. Mindenféle rendű-rangú, színű ember, öreg és fiatal áll az út mellett és várja, hogy belecsapjál a tenyerébe, fütyül, ordít, kerepel és táblákkal buzdít Bay Ridge-től a Central Parkig.
Bunkó módon én szinte végig fülhallgatóval futottam, úgyhogy a hangzavart ugyan realizáltam, de hogy mit kiabáltak, azt nem tudom, de a táblákon sokat röhögtem. A kedvenc feliratom a "Pain is temporary, results are online" volt, meg volt egy csomó, a két nap múlva esedékes elnökválasztással kapcsolatos duma is, amelyek egytől-egyig Trumpot alázták, pl.: "If Trump can run, so can you.". Rengeteg öreg néni szurkolt, az egyik például azt írta a táblára, hogy "Welcome to Bay Ridge". Annyira aranyos volt, hogy ő ott áll, drukkol és ilyen melegszívűen népszerűsíti szűkebb pátriáját.
Pisilni viszont persze máris kell, alkudozom magammal, de még négy órát úgysem bírok ki, úgyhogy megállok az első mobilvécénél. Idegbajosan topogva várom, hogy sorra kerüljek, ugyanis vannak előttem vagy hatan. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg sorra kerülök, utána rohanok tovább.
Illetve dehogy rohanok! Szánalmas, bőven hat perc feletti a tempóm. Ennek egyik oka a tömeg, a másik pedig, hogy ez lévén az első maratonom, nagyon óvatos vagyok. Olyan félúton járhatok, amikor megpillantok egy iramfutót 4:25 feliratú táblával. Atyaúúúristen, hogy 4 és fél óra alatt fussam le? Teljesen elborzadok és onnantól belehúzok.
Rengetegen futnak egyedi feliratú pólókban, a Brémai Futókör tagjai pólóján például a híres népmesei állatok állnak egymás hátán, a helyi "Suhanj"-t errefelé Achilles-nek hívják, sokan futnak valakiért, a fantáziátlanok a gyerekükért, a hinni akarók betegek gyógyulásáért, a morbidok elhunyt szüleik emlékére. Mindezt pólóikon tudatják a szurkolókkal és a mögöttük futókkal.
Érdekes nézni a futókat előttem, ki hogy mozog, ki mennyire van készen, ki az, aki elkezd sétálni az első kilométer után(!). Páran ki is dőlnek, ijesztő a pálya szélén görcsben fetrengőket látni, ilyenkor megfordul a fejemben, hogy vajon nem ez vár-e rám is akár egy kilométer múlva, vagy ők mit rontottak el, hogy így jártak.
A hidakon sokan lassulnak vagy állnak meg, olyankor én vidáman és tempósan előzök. Sokat aggódtam a 240 méternyi szintkülönbség miatt, ezért a félelmetes hidakra Kistarcsa legmeredekebb részén, a Hegy utcában gyakorlatoztam. Arrafelé rajtam kívül még senkit nem láttam felfelé futni, de ahogy elnézem, nekem se lett volna muszáj, ezek az emelkedők sehol nincsenek a Hegy utcához képest.
Elképesztő érzés. hogy végre itt vagyok, végre benne vagyok abban a helyzetben, amelyre hét hónapja készülök testben és lélekben. Ahogy a kompromisszummentes, elszánt edzés kiad egy ívet, amely ebben a negyvenkét kilométerben, ezekben az órákban, ebben a testben, ezekben a mozdulatokban teljesedik ki. Ahogy egyik lábamat teszem a másik után, a hátam egyenes, karom behajlítva mellettem mozog, együtt lélegzek a tömeggel, az aszfalttal. Egy-kettő, egy-kettő, előttem, több kilométeren át színes ruhás futók tömege hömpölyög. Ragyog a nap. Katartikus érzés.
Az első maraton. Az edző megmondta, hogy sikerülni fog. Én is érzem, hogy sikerülni fog. Most már csak az a kérdés, mennyi idő alatt. Egyre gyorsabban futok, érzem, hogy bőven van még bennem erő. Először a huszonhatodik kilométernél érzem azt, hogy nehéz. Fájnak a lábaim, el vagyok fáradva. Nem baj. Sokszor fájt már a lábam, a hasam, az oldalam és mindig futottam tovább, sosem adtam meg magam, el fog múlni. És így is lesz. ("Pain is temporay...)
Nem állok meg és nem sétálok, ezt tűztem ki célul, és tartom is. Csak akkor sétálok, amikor a frissítőpontoknál vizet iszom és Gatorade-et.
Egy nehéz pillanatban hirtelen elementáris erővel tör rám, hogy milyen végtelen szerencse és boldogság, hogy itt futhatok. Eszembe jut, hogy közel egy éve, tavaly decemberben a sürgősségi műtét után milyen rettegve vártam a szövettan eredményét, hányszor ébredtem éjjel leizzadva a halálfélelemtől. Az az érdekes, hogy miután elvonultak a viharfelhők, nem sokat gondoltam erre az időszakra, sőt szinte el is felejtettem, de most hirtelen élesen emlékszem azoknak a heteknek a sötétségére, eszembe jut, hogy akkor fogadtam meg, hogy ha megúszom, futok egy maratont. Elképesztő eufória lesz úrrá rajtam: megúsztam, hát itt vagyok, milyen szerencsés vagyok!
Aztán elérkezik a harminchatodik kilométer, ez megint nehéz. Falnak nem nevezném, sőt azt kell mondjam, hogy a szinte közhelyszámba menő fal engem ezúttal megkímélt. A harminchatos nem esik jól, de tudom, hogy ez a fájdalom is el fog múlni, ráadásul voltak ennél már sokkal nagyobb fájdalmaim is más futások során. Különben is, ha ennyit lefutottam, most már meg nem állok. Megyek tovább.
Hét hónapja erre készülök, rengetegen tudják rólam, hogy maratont futok, mekkora blamázs lenne megfutamodni? A következő hónapokat magyarázkodással töltöm? És magamnak hogy magyarázom meg?
Aztán egyszer csak befordulok a negyvenedik kilométerbe és rájövök, hogy ez bizony megvan. "Rozi bazmeg, megvan, ez megvan, ez megvaaaan!" - mondogatom félhangosan magamnak. És elkezdek belehúzni. A felismerés, hogy ez a maraton bizony megvan, elképesztő örömmel és energiával tölt fel, és a hátralevő bő két kilométeren csak rohanok és előzgetek, mint egy őrült, könnyes szemmel, boldogan sprintelek a Central parkban, hangos Go-go-góval biztatok pár futót, miközben lehagyom őket. Úgy érzem, hogy a szurkolók teljes sorfala nekem éljenez és engem ünnepel.
Teljes katarzisban érkezek be a célba. Négy óra tizennyolc perc alatt futottam életem első maratonját.
Megnézem a telefonomat, ki az az őrült, akitől öt sms-t kaptam az utolsó tíz kilométeren: Jókuti írt biztató üzeneteket - úgy gondolta, hogy futás közben (is) őt fogom olvasni. De rögtön hívnak is: a férjem az, követett a NYC Marathon appján, látta, hogy célba értem, gratulál, várnak Lőrinccel a megbeszélt helyen.
Magamhoz ragadok egy érmet, szerzek egy "recovery bag"-et, magamra terítek egy melegítőfóliát és irány a csomagmegőrző. Jó sokat kell gyalogolni felfelé, előttem a többség csak vánszorog, de nekem sietnem kell, várnak. Megszerzem a kis csomagomat (hogy ezt a pár szart minek adtam, le, rejtély), irány a kijárat. Szinte futva kerülgetem az előttem araszoló, célba ért és leeresztett tömeget.
A férjem és Lőrinc egy kukásautó mellett állnak. Mint később kiderül, a kukásautó ötpercenként beindította a motorját, amire Lőrinc azt hitte, hogy el fog menni, ezért elkezdett sírni. Nagyon nyűgös már. Boldog üdvözlés, el is sírom magam persze, gyerek a karomba, irány a metró. A lépcsőn lefelé tudom meg Gergőtől, hogy milyen sokan (például az összes családtag) követték a neten a futásomat. Amúgy is dagadó büszkeségemet és örömömet még teljesebbé teszi, hogy ennyien drukkoltak nekem.
Picit azért remegek már a fáradtságtól, úgyhogy nagyon örülök, hogy le tudunk ülni a metrón. A kocsi persze tele futókkal, mellettünk egy ötven körüli férfi ül le, aki a recovery bagjéből egy zacskó perecet eszik, amiből megkínálja az ölemben nyafogó Lőrincet. Az út Brooklynig barátságos közös perecezéssel telik Lőrinc és a futótársam között.
Otthon a zuhany után nem nagyon kelek már ki az ágyból aznap.
