Megint szezonja van. A sárgának.
A kertünkben két barackfa volt. Az egyiken átlagos méretű, a másikon pici barackok nőttek. Mindkettő nagyon-nagyon finom, az az íz, amiért odaállsz a fa alá és csak eszed-eszed, ameddig tele nem zabálod magad, teljesen mindegy, hogy éppen az ebédre vársz.
Voltak évek, mikor alig volt egy-két szem a fákon, egyszer elfagyott az egész, másszor elverte a jég, utána meg "tavaly termett sokat".
Ebben az évben rengeteg volt rajta és mind egyszerre érett be. Délután érkeztem, szedtünk nekem egy nejlonzacskónyit az érett, már-már túlérett barackból, amin látod, hogy még aznap meg kell enni, mert így is lekvár már szinte.
Aztán apám mondta, hogy akar velem beszélni. Hogy az éppen Olaszországban lovászkodó legkisebb húgomnak vegyünk egy autót. Mert szegény sehova nem tud eljutni így. Eladnánk a Puntót, amit apámtól kaptam, és az árából vehetne ott magának valamit.
Elkezdtem mondani, hogy nem értek ezzel egyet. A vérmèrsékletünk, meg sok minden más sose tette lehetővé, hogy mi kultúráltan ne értsünk egyet apámmal. Két perc múlva könnyes szemmel rohantam ki a kapun, a zacskónyi barackot csakazértis ott hagytam.
Pár óra múlva e-mail várt tőle, hogy ő nem haragszik, én se haragudjak.
Három hónap múlva meghalt.
Még mindig nagyon szeretem, sokat eszem barackot. De negyedik éve már, hogy soha egy kurva harapás nem múlik el úgy, hogy ne ez a történet jusson eszembe.
