Már csak két hónap és negyven éves leszek.
Egyik pillanatban dacolok a korommal. Máskor úgy érzem, meg vagyok vele békélve. Aztán meg belefáradok és leszarom az egészet. De leggyakrabban dacolok. Ez annyit tesz, hogy fiatalnak érzem és vallom magam egész addig, amíg tükörbe nem nézek.
Akkor egy rendkívül fáradt, sőt megfáradt arc néz vissza rám. Hát igen: az állandó hullámvasút éget rendesen.
Lesz most egy-két esemény, amin jó lenne dögösen (azaz, mint egy fiatal) megjelenni. Rávettem magam, hogy elmenjek vásárolni, pedig azt muszájból mindig utálok.
Célirányosan válogattam a boltokban, míg nem betévedtem a Bershkába, ami köztudottan egy tinédzsermárka. Mit nekem előírások, bátran akasztgattam le a tinidarabokat, és közben arra gondoltam, hogy anyám is miniszoknyában jár, pedig 65 éves. Nem hagytam, hogy kihozzon a lendületből az sem, hogy kizárólag gimnazista lányokkal akadt össze a könyökünk nézelődés közben.
Ekkor bementem a próbafülkébe, és az egyik pulóver úgy elektrosztatizálta a hajamat, hogy csak az ősz szálak álltak fel.
Nem könnyű megöregedni.
