Szeptember tizedike volt. A kakasok már nagyon agresszíven viselkedtek a tanyán. Pár hete egy pillanatra fordultam el, és az egyik azonnal megtámadta a fiamat. Ő éktelen sírásba kezdett és mutatta, hogy a kakas hol csípett bele a fenekébe. Furcsamód nem félt tőlük továbbra sem, sőt nevetve meséltük el a történetet mindenkinek. De azt is hozzátettük mindig, hogy ezt a kakast mi meg fogjuk enni.
Egyre jobban belelovalltam magam.
Szeptember tizedikén éppen a tanyán voltunk, amikor váratlanul megjelent a tulajdonos. Valami kisállatvásárból érkezett és egy nagy tálcáról élő lisztkukacokat kezdett szórni a csirkék elé, akik vadul habzsolták be őket. Most vagy soha – gondoltam és előadtam, mit szeretnék. Azaz nem vágna-e le nekem egy kakast, úgyis olyan agresszívek. Három perc se telt bele és a srác nekem háttal guggolva folyatta ki a földre egy nagy fekete madár vérét. Amikor megfogtam a lábánál és éreztem az élet melegségét a halott állaton, akkor éreztem először valami furcsát. Ilyen az élet, ez vele jár – hessegettem el azt a merevítő furcsa hangulatot, ami a szívemet környékezte innentől kezdve folyton.
A kakast bevágtuk egy fekete szemeteszsákba, a srác mondta, hogy tulajdonképpen a fácánt ilyenkor a lábánál fellógatják és napokig érlelik. Összeszedtük még a gyereknek a lovaglásért járó jutalommatricát és hazamentünk. Otthon azt láttam, hogy a szomszédasszonynál, akivel megbeszéltem, hogy segít megtisztítani a kakast, ha úgy alakul, ott vannak az unokái. Nem mertem felhívni. Kitettem a szemeteszsákot a kertbe. A gyerek megkérdezte, hogy hol a kakas. Mondom, a kertben. Bemutatjuk a macskának? – jött a következő kérdés, és itt nagyon nehéz lett volna elmagyarázni neki, hogy miért nem, úgyhogy inkább azt hazudtam, majd később. Teltek-múltak az órák, úgy 25-30 fok lehetett. Aztán a férjem elvitte a gyerekeket, és tudtam, hogy azonnal lépni kell.
Kihúzkodtam a kakas néhány szép farktollát és betettem egy befőttesüvegbe.
Felhívtam a szomszédasszonyt, aki ellátott instrukciókkal és indult.
Feltettem forrni egy nagy fazék vizet, összekészítettem késeket, tányérokat és rengeteg papírtörlőt.
Kihúztuk az óriási, szomorú tetemet a zacskóból. Megsaccolni sem mertem, nemhogy a szomszédasszonynak megmondani, hány órát feküdt a melegben.
Belemártottuk a forró vízbe a kakast. Nem tudom, milyen szaga lett volna frissen, de így elég durva volt. Gyerekkoromban csináltunk ilyet többször, emlékszem, hogy nem volt kellemes dolog tépni a forró tollakat, és szaga is volt persze, de akkor könnyebbnek, és főleg sokkal természetesebbnek tűnt az egész. Pedig a java csak most kezdődött. A szomszéd elkezdte bontani az állatot és ő is nagyon rosszul viselte a szagot már. Szabadkozhattam én, hogy nem akartam elszakítani az unokáitól, látszott, hogy hiába csinálja ezt hetente többször, most megviseli. Korábban kellett volna.
A büdös és a kopaszodó kakastetem abszurditása akkor fordult át horrorba, amikor a begy felvágása közben elkezdtek kibújni a néhány órája élve lenyelt lisztkukacok és szóródtak-másztak mindenfelé. Erre aztán tényleg nem számítottam. Sajnos nekem hullaevő kukacok és az emberi, sőt saját testtel kapcsolatos analógiák is beugrottak, enyhe öklendezés kerülgetett ekkor már.
A szomszéd gyorsan elvégezte, amit én nem tudtam, egyedül maradtam a kakasdarabokkal, amiket hiába mostam akárhogy, ottmaradt a képzelt vagy valós bűzük.
Először a belsőségektől váltam meg. Aztán rájöttem, hogy én ebből az állatból egy falatot sem bírok elfogyasztani, sőt, örülök, ha életemben valaha tudok még enni húst. A gyereknek sem adok, az biztos.
A kakas boldog, szabad életét dicstelenül, egy kukában végezte. Csupán néhány farktolla árválkodik egy befőttesüvegben. Én meg végre kiírtam magamból.
