Csütörtök délelőtt a játszótéren voltunk Terikével és a fiaival, amikor csörgött a telefon. Elsírtam magamat, amikor a nőgyógyász asszisztense azt mondta, hogy nem lett jó a lelet. Azóta is bele-beleesek ebbe az önsajnálatba, pedig azt hittem, nem szokás és ha valaki megtudja, hogy nagyon beteg, onnantól bátran tűr. Szoktam sírni is és nagyon megijedek, ha eszembe jut, hogy esetleg meghalok most.
A halálban a legjobban talán az ijeszt, hogy nem lehetek többet Lőrinccel, pedig én vele szeretnék lenni még nagyon sokáig.
Nem akarok keseregni és megadni magam, küzdeni fogok. Soha nem voltam még ilyen motivált az életre. Egyrészt persze, mert Lőrincnek az a legjobb, ha az anyukája neveli fel. De erősebb bennem az, hogy én vele akarok lenni. Meg akarom élni ezeket az éveket. Én akarom puszilgatni, érezni a szagát, magamhoz ölelni, gyönyörködni benne, akkor is, amikor nyűgös vagy belemar az arcomba. Látni akarom, ahogy fejlődik vagy nem fejlődik, ahogy lerombolja a tornyot, amit építek neki vagy nézegeti a rigókat az ablaküvegen át. Azt akarom, hogy az én kezemből csapja ki a kanalat etetéskor.
Abban a nagyon kiszolgáltatott és védtelen néhány percben, amíg egy hőszigetelő papírral leterítve egy gurulós ágyon fekve vártam, hogy bekössék az altatóinfúziót, máshogy láttam a világot, mint egyébként. Néztem a plafont, a neoncsövek fényét, a sok steril vasajtót a falakban. Körülöttem emberek mászkáltak, próbáltam kitalálni, ki kicsoda lehet. Fölém hajolt egy középkorű nő, a feje egy cannabislevél-mintás kendővel volt bekötve. Akartam is neki mondani, hogy vicces. Kérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy félek, és kicsit sírni kezdtem. Kérdezte, hogy mitől félek. Attól, válaszoltam, hogy nem ébredek fel. Kérdezte, hogy van-e gyerekem. Na ettől csak jobban sírtam persze. (Mindig, mikor Lőrincről volt szó, sírtam a kórházban.) Mutattam az ujjammal, hogy egy egyéves gyerek vár engem otthon. Azzal vigasztalt, hogy manapság olyan modernek az altatószerek, hogy az ember biztosan felébred és neki is kell mennie a gyerekeiért délután, úgyhogy ne féljek.
Bonyolult lett volna elmondani, de nem is a fel nem ébredéstől féltem, hanem attól, hogy a közeli jövőben sokszor fogok még így feküdni és nem csak egy rutinműtét vár majd rám. Attól, hogy ez a kiszolgáltatottság egyre globálisabb és kétségbeesettebb lesz. Hogy rákos leszek (vagy vagyok), és nem tudom, meddig élek még és hogyan. Azok a hideg neonok meg a vasajtók hirtelen azt mondták nekem, hogy nincsen olyan, hogy "majd". Hanem most kell úgy érezni, elmondani, megtenni, mert aztán hirtelen nem lehet már. Annyi mindent halogatok, kerülgetem, pedig nyomja bele az élet az arcomba.
Szembe kell nézni bizonyos dolgokkal, vagy azért, hogy jobban legyek, vagy azért, hogy - ha nem leszek jobban - ne dolgom végezetlenül haljak meg.
Sok ideig lehetne ezeket boncolgatni, sok szempontból megvizsgálni, körbejárni, kivesézni. Elkérődzni rajta, Utálom ezt a szót és azt is, amit jelent.
Nem fogok.
Amikor a neoncsöveket néztem meztelen testemen két réteg steril papírral és nagyon fázott a lábam, akkor tudtam, hogy mi a helyes út. Nem haragszom, mert haragudni értelmetlen. Nem a haragot visszük a halálba.
Nem baj, ha nem keresnek, ha bántanak, ha vádolnak. Én színtiszta szeretetet érzek, mert minden más sallang és ha leszedjük, alatta ott a csupasz érzés.
Aztán valaki más bekötött egy branült a kézfejembe és nem nagyon emlékszem másra.
