Ez az első írás a terhességről, remélem, lesz még pár.
A terhesség, csakúgy, mint a félmaraton, teljesen egyéni dolog. Még csak nyolc hete tart az állapot, de máris órákon keresztül tudok/tudnék pofázni, és főleg örjöngeni azon a rengeteg állatságon, amit ismerőseim (nők! anyukák! művelt fők!) összehordtak a terhességről. Én megértem, hogy veled így volt, te így érezted vagy érzed, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy másoknál is így lesz!
Vegyük a legbosszantóbb hazugságot. (Nem érdekel, hogy jóhiszeműen mondja valaki, attól még hazugság marad, tekintve, hogy nem igaz.)
Az a kiindulás, hogy 2000 eleje óta antidepresszánst szedek. Már szinte semennyit, de jó ideig ettem tetemes mennyiséget és emiatt meg sem fordult a fejemben, hogy gyermeket nemzzek, holott voltak időszakok, amikor nagyon szerettem volna. (Nem feltétlenül nemzeni, inkább a produktumot.) A gyerekekkel meg nagyon ügyesen bánok általában, így ők kedvelnek engem. Hányszor de hányszor hangzott el a csodálkozó mondat, hogy nem értik, miért nincs még gyerekem, amikor olyan jó anya lennék. Az adekvát válaszom erre csípőből az volt, hogy mert bogyókat szedek az agyamra. És erre az ellenérv (itt kérek egy ilyen affektálós, ex cathedra hangot elképzelni, az arc lényege pedig, hogy a szemek a plafon felé forgatódnak): jajj, terhesség közben az embert a hormonok a felhők közé repítik, semmi bajod nem lesz! Na engem Apukám örök óvatosságra és gyanakvásra (vö. szorongás) tanított, úgyhogy ilyenkor mindig azzal zártam le a beszélgetést, hogy na de mi van, ha nem. És persze, hogy már megint nekem lett igazam. Az utóbbi heteket két hangulat jellemezte: a legsötétebb, kilátástalan depresszió, valamint a szorongás. Kétszer is volt olyan idegrohamom, hogy azt hittem, elájulok. Annyira ideges lettem a semmitől, hogy teljesen rosszul lettem, és a helyzeten természetesen nem segített, hogy azonnal eszembe jutott, hogy ez most árt a gyereknek. Tehát én nagyon örülök mindenkinek, aki a terhességét rózsaszín bárányfelhők között tölti, ez rám egyelőre nem igaz. És szöges kesztyűvel fogok pofán b*szni mindenkit, aki még egyszer előjön ezzel a közhellyel. Vagy bármelyikkel. Az agyunk arra van, hogy gondolkodjunk, árnyaljunk, és ne ugyanazokat az ezerszer hallott szlogeneket köpködjük vissza.
Egy nagyon érdekes, új tapasztalatom, amit a terhesség hozott, hogy milyen az, amikor pálcát törnek feletted. Eddig nem ismertem ezt, vagy nem ennyire élesen. Erre a tapasztalatra égető szükségem volt, mert én vagyok a fő-fő pálcatörő, most majd szépen visszaveszek. Az élmény elsősorban a futás és a "nem csak magadért felelsz" kapcsolatából adódik, gondolom, nem kell ragozni. A "tudományos" aggályok pont annyira győztek meg, hogy hathetes terhesen futottam a félmaratont. Mint ma kiderült, mindketten túléltük.
Mivel antidepresszánst vagy nyugtatókat nem tervezek szedni az elkövetkező években, ezek ugyanis bizonyítottan ártanak a gyereknek, kénytelen leszek a stresszt futással enyhíteni bizonyos időközönként. Az azért elgondolkodtató, hogy vajon hányan kritizálják azokat a nőket, akik terhesen azonnal elvetik magukat és fél mázsát híznak, mondván, hogy kettő helyett esznek.
