Három ügy is foglalkoztat a napokban, mind a három kapcsolódik a filmekhez.
Az első Jancsó Miklós halála. Jancsó pont a születésnapomon halt meg, és számítani lehetett rá: 93 éves volt. (Húsz évvel többet élt, mint apám.) Mint a legnagyobb magyar filmrendezőről, rengetegen megemlékeztek róla az interneten, ami 80 százalékban a facebookot jelenti manapság. Ami nagyon méltatlan volt, hogy a Jancsó halálát arra hegyezték ki, hogy a kormány alig, vagy csak nagyon röviden méltatta a frissen elhalt rendezőt. Tapasztalatom szerint főleg a hvg nyomatta ezt: minden jancsós hírben megemlítették ezt olyan by the way. Hát kit érdekel, hogy kit méltat és kit nem méltat ez a kisebbségi komplexusos parasztgyerek? Hányingert keltő ez a retorika és értelmetlen is: nem ezért nem szavaz viktorra, aki nem rá szavaz, a hvg meg nem lesz ettől népszerűbb.
A második szintén egy haláleset: Két nappal később meghalt Philip Seymour Hoffman híres színész herointúladagolásban. Azóta minden, de minden ettől hangos. Az összes ismerős és oldal RIP-eli, nyomoznak, hogy vajon mitől halt meg pontosan. Számomra azért megdöbbentő ez a nagy felhajtás, mert kb. azt sem tudom, ki volt ez az ember. Egy magyar színészre emlékeztet, akivel volt egy nagyon furcsa személyes sztorim, de ebbe most nem megyek bele.
A harmadik eheti sztori, hogy megnéztük végre-valahára a Wall street farkasa című filmet. Ugyebár a film a plebsnek nyilván azért tetszik főleg, mert sok benne az excesszív viselkedés (ld. kurvák, drogok, elmebeteg pénzszórás), és hát milyen érdekes és borzongató belelátni annak a rétegnek az életébe. Pedig szerintem a film nem erről szól. Hanem a kétszintes pszichózisról. Pszichózis az alsó szinten: ezzel én csak marginálisan szembesülök, mivel nem tartozom abba a társadalmi rétegbe, ahol a szerencsétleneket beszopatják demagóg szlogenekkel, és azok odaadják utolsó fillérjeiket is, hogy az anyagi szarból kimásszanak. A másikkal viszont szembesülök sajnos: hogyan lehet közepes képességű embereket hipnotizálni, meg nem kérdőjelező, lelkes imádókká tenni, hogy a lelkesedés és a csoport hullámain ússzanak boldogan és a cégüket tekintsék családjuknak. Az az igazság, hogy én ezeket az embereket sokkal jobban lenézem, mint az első csoportot. Az első csoportba általában iskolázatlan, nagyon kétségbeesett egyedek tartoznak, akik számára esetleg ez a hit az utolsó szalmaszál. De a második csoport az diplomás, képzett réteg, amely egy kurva kicsi, ámde annál fontosabb adottsággal nem rendelkezik: nem tudja, hogy mindenki egy fasz.
