Ma kitettem egy képet a facebookra a következő szöveggel "Ha az egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan - a különbség én vagyok. ~ taoista mondás".

Ezt a gondolatot, nevezetesen, hogy minden csak az én fejemben képződik, már nagyon sokan megfogalmazták az írott történelem során, például maga Immanuel Kant is. Ha jól értettem az iskolában, a nyugati gondolkodók között ő képviselte azt az elméletet, hogy a körülöttünk levő eseményeket úgy érzékeljük, ahogy a fejünk akarja.

Rengetegszer megbizonyosodtam erről az utóbbi hónapokban. Olyankor, amikor úgy éreztem, hogy egy lépést sem tudok már továbbfutni, de az akaratommal tovább hajtottam magamat, olyankor, amikor majdnem elvesztem a saját pánikoló neurózisomban egyedül a repülőtéren, de rákényszerítettem magam, hogy kibírjam, és lám, kibírtam, olyankor, amikor ugyanazokat a körülményeket képes voltam a világ legnyomasztóbbjának, másnak pedig a világ legszebbjének látni. A mondás igazát ezerszer bizonyította a tapasztalatom.

Igazából nem is a mondás volt először a fejemben, hanem az élményről, a megéléséről ugrott be a gondolat, majd, hogy hallottam ezt már valahol, és ó, ez micsoda közhely. Vagy filozófia, mindegy. Nagyon fontos közhely volt ez nekem az utóbbi időben és marad is kapaszkodónak még sok más mellett. Legszívesebben felírnám egy A4-es lapra és kiragasztanám, hogy minden nap, minden reggel emlékeztessem magamat arra, hogy ha most valamit reménytelenül szarnak látok, attól az még lehet csodálatos, és igen, a negatív érzés előbb-utóbb elmúlik.

Ez a másik. Az a szó, hogy elmúlik. Végtelenül megnyugtató. Különösen az tud lenni egy  dühöngő pánikroham közepén, vagy akkor, amikor olyan sötétnek látom az életet, hogy legszívesebben az ereimet vagdosnám. Volt ilyenből bőven mostanában. És azt kell mondjam, nem is éltem (még) meg olyan mély és olyan rettenetes gyászokat, amilyenekre számítani lehetett. De azért elég volt ez is. Ülni egyedül a prágai nappaliban és úgy érezni, hogy egyedül vagyok a teljes világegyetemben. És mindig is egyedül leszek. Na ilyenkor jó volt abba kapaszkodni, hogy elmúlik. Meg abba, hogy ez most az érzékek játéka, és lehet, hogy holnap is gyedül érzem majd magam, hiszen mindig mindenki egyedül van, de ennek akár örülni is tudok.  

Valahogy úgy lehet ezekkel az idézetekkel, hogy jó ideig üres frázisnak tűnnek, aztán amikpor az ember tényleg megéli és átérzi, akkor elnyerik igazi jelentésüket és többet érnek bárminél. Ilyen volt számomra Szepes Mária Vörös oroszlán című könyve is, ami halálba deprimált december-januárban, amikor olvastam, de rengeteget változtatott a gondolkodásomon. Talán mostanra értem meg rá, hogy elolvassam. csakúgy, mint a 2013-as eseményekre. Azért most jöttek, mert mostanra váltom olyanná, hogy elbírjam őket. Az biztos, hogy mindig is pozitívan tekintettem rájuk, tanításokként és nem sorscsapásokként kezeltem őket. Lehetett volna máshogy is. Ahogy a Tao vagy Kant is mondja.