Pontosan öt évvel ezelőtt a következőt posztoltam a facebookon: „Ha a mai napon Varga-fröccsöt iszom (bögréből ráadásul), akkor mi lesz újabb öt év múlva? Sütőrum?”

Az „újabb” szó itt arra vonatkozott, hogy történetesen az ötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük. A tizediket, ami ma lenne, már nem tudjuk megünnepelni, közben elváltunk.

A kérdés, hogy sütőrumot iszom-e, esetleg higítót szívok nejlonzacskóból, vagy teljesen más irányba ment az életem.

Öt évvel ezelőtt napi másfél-két doboz cigit szívtam el, hetente többször berúgtam, közepes dózis antidepresszánst szedtem és jó barátom volt a Xanax. Egy nagyon kicsi lakást béreltünk egy barátnőmtől egy leszakadt házban. A poszt születése előtt néhány nappal költöztünk be, mert az előző helyen anyukám mentális problémái miatt tarthatatlanná vált a helyzetünk.

Ültem az angyalföldi gangos lakás kicsike konyhájában, Varga-bort iszogattam, és utána – illumináltan – indultam az Arany kaviárba házassági évfordulót ünnepelni, ahol persze merevrészegre ittam magam.

Öt év elteltével a mérleg – először a függőségek ügyében: Több, mint négy éve leszoktam a dohányzásról, hébe-hóba iszom egy pohár bort, nem szedek semmilyen gyógyszert és havi több mint száz kilométert futok, ugyanis a New York-i maratonra készülök.

Közben elhagyott a férjem, lett egy új szerelmem, meghalt az apám, született egy gyerekem, nyolc nap múlva lesz az esküvőm, és a futás lett a szenvedélyem.

Ezek a száraz tények, amelyek rövid, fekete sorokként sorakoznak egy fehér lapon, és a mögöttük álló történetek, kudarcok, szenvedések, ébredések, fásultságok, eufóriák, vagyis maga az ember teszi őket szivárványszínű, hömpölygő könyvvé, amelyen lehet álmélkodni, lehet legyinteni rá, lehet tanulni belőle, vagy azt mondani, felnézek rád, vagy hogyugyan, neked könnyű, a lényeg pedig: semmi.

Nem verem (már) a mellemet, valamiért ez az én utam. Sok külső kényszerítő erő is szerepet kapott benne, hogy így alakult. Ha nem hagy el a férjem, talán még mindig abban a házasságnak csúfolt mocsárban brekegnénk, és döntögetném minden nap a feleseket az önsajnálatban tocsogva. Az is kérdés persze, hogy nekem mekkora – tudat alatti – szerepem volt a szakításban: tény, hogy a cigi letételével elviselhetetlen sárkánnyá változtam és mindent megtettem, hogy pokollá tegyem az életét. Kilenc hónapig bírta. Erre mondta egy barátnőm: „Dehát te kihordtál egy válást!”

A függőség és az azzal való emberfeletti szakítás nem példa nélküli a mi családunkban. Apám jó néhány évtizedes alkoholizmus után nem minden presszúra híján elment egy hathetes elvonóprogramra, később is sokáig látogatta az AA-üléseket, és innentől számított kilenc évvel későbbi haláláig egyetlen kortyot sem ivott. Neki az apja nem, a nagyapja volt alkoholista, de az indulatkezelés képessége már generációk óta ismeretlen volt a családban. És az ma is.

Azzal, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem szedek gyógyszert és nem vagyok túlsúlyos, nem azt akarom mondani, hogy nincs tele az életem problémákkal. Sőt. Ha az ember megugrik egy akadályt, nincs ideje sokáig örvendezni, szinte azonnal jön a következő, nagyobb.

(Utálom, amikor valaki azzal jön, hogy ha neki sikerült, más miért nem csinálja. Attól még, hogy egy anyuka kövér, én meg karcsú vagyok, egyáltalán nem érek többet nála. Örülök a karcsúságnak és nagyon büszke vagyok az alakomra, ami sokkal jobb, mint a legtöbb gyermektelen harmincéves nőé.

De egyszer egy nagyon okos csajtól olvastam azt a gondolatot, hogy nem érti, hogy a csinos celebanyukák miért baszogatják a többi nőt nyílt levelekben az alakukkal, tőlük sem kérdezi meg senki, hogy mennyi kortárs irodalmat olvasnak.)

Szóval miközben a három hónap múlva esedékes maratonra készülök ezerrel, és heti 3-4-szer futok tizenkilométereket, endogén ópiátokat termelve, soha nem várt mértékben javítva a sebességemen és a kondíciómon, lábamon közben gyönyörű izmokat növesztve, tele vagyok régi és új keletű problémákkal és kihívásokkal.

Az adja az erőt és azért megyek előre többé-kevésbé töretlenül, mert az utóbbi öt évben annyi mindenen keresztülmentem és annyi nehézséggel megküzdöttem, hogy ezekből önbizalmat tudok meríteni és hiszek a további fejlődésemben.

Ahogy annak idején a félmaraton teljesítése emberfelettinek tűnt és mostanában bármikor képesnek érzem magamat rá, hogy lefussam sokkal jobb idővel, mint először, ugyanannyira valószínűtlen, hogy három hónap múlva New Yorkban mosolyogva érjek célba. Mégis tudom, hogy meg fogom csinálni. Sokkal több van bennem, mint gondolnám.

Aztán majd meglátjuk, újabb öt év múlva hol tartok majd. Sütőrumot iszom, esetleg az akadémiai székfoglalómat írom?