Kedves Gyerekek, most mondom, hogy ez egy igazi fikázós poszt lesz, nehogymá' belefulladjunk itt a reménybe meg a pozitív dolgokba.

A múltkor felajánlott a facebook egy "Vidéken újrakezdők" nevű csoportot. Jé, milyen izgalmas gondolat, kértem a felvételemet. Pár perc múlva jött az értesítés, hogy bevett a buliba az admin.

És ekkor megkezdődött az a néhány óra, amit én utólag a döbbenet napjának neveztem el. Maximum egy napig bírtam ugyanis a csoport tagjaként létezni. 

Bizonyára a Vidéken újrakezdők csoportnak is vannak értelmes, (számomra) szimpatikus tagjai, akik úgy élnek, ahogy mondjuk én kezdeném újra vidéken. Sőt, akik úgy élnek, hogy meghozzák a kedvemet ahhoz, hogy újrakezdjem vidéken és napi tizenhat órában túrjam a trágyát. De a szimpi újrakezdők nemigen hallatják a hangjukat a csoportban. Annál hangosabbak és aktívabbak az oktondiak.

Én egy szezonon keresztül műveltem egy meglehetősen nagy kertet, van valamennyi fogalmam róla, hogy micsoda hihetetlen kihívás az ilyesmi, pedig állatokkal (ezen a tökfej macskán kívül) nem is foglalkoztam közben. A dolog kb. úgy nézett ki, hogy amíg látni lehetett, túrtam a fődet, amikor meg már muszáj volt bemenni, akkor utánaolvastam a dolgoknak - jellemzően könyvekben.

Az ember tehát abból indul ki, hogy aki vidéken kezd éppen újra, az nem rohad egész nap a függöny mögött a facebook előtt és írogat nagyobbnál nagyobb sötétségeket úgy posztként, mint kommentként, hanem azon ügyködik a KERTBEN, hogy kitanulja, kitapasztalja a dolgokat és utána a tanultak segítségével, továbbra is kibaszott sok és kemény munkával fenntartson valamit, amiben boldog, ugyanis ráébredt, hogy az embertelen urbanitás nem neki való és az ember az "irodai munkától" megcsömörlik. 

Az egyik legviccesebb és egyben legtragikusabb vonal az volt, amikor a csoport egyik tagja kiposztolta, hogy döglenek a pulykafiókái, mit tegyen. Nekem természetesen a régi zsidóvicc jutott eszembe, de akkor már  átláttam a miliőt annyira, hogy meg sem kockáztattam a viccre való utalást, csak figyeltem. És dőltek a jótanácsok, inkompetencia inkompetencia hátán. Na nem mintha nekem halvány foglalmam is lenne, hogy mitől döglenek a pulykák, de nem is kezdek pulykatenyésztésbe, mielőtt legalább ötezer oldalnyi szakirodalmon át nem rágom magam.

És mint tudjuk, bármiből lehet vita az interneten, ha beereszted hozzá a megfelelő embereket a karámba. Három perc alatt hozakodott elő valaki azzal a tudományosan megalapozott szakvéleménnyel látatlanban, hogy a pulykák az ördögi multik génmódosított tápjai miatt döglenek, mert nagyanyáink ugye, akik természetes módon nevelték a baromfit és a tápot hírből sem ismerték, viszont boldogan szökelltek százéves korukig betegségek és ráncok nélkül, na nekik aztán sose döglött meg egy pulykájuk se. És persze nagyon gyorsan elszabadult a pokol, mikor is valaki felvetette, hogy minek kezd újra vidéken az, aki holmi tápokkal mérgezi a szegény lábasjószágot. 

Mondanom sem kell, hogy senkiben nem merült fel, hogy van egy olyan ősi magyar foglalkozás, hogy állatorvos, és esetleg az egyik képviselőjét meg lehetne kérdezni. Ment az elmebeteg vagdalkozás, olyan érveket felvonultatva, hogy manapság már nem lehet bio, ami valaha érintkezett a levegővel, mindenki köpködött mindenkire, szegény kis pulykák meg szerintem megdöglöttek egytől egyig.

Biztos vannak szuperjófejek, akik vidéken kezdenek újra, de nekem már megint a társadalom egy olyan bugyrába volt szerencsém bepillantani, ami csak kedvenc axiómámat ismételtette velem.