Rengeteg szorongó ember van körülöttem. Ez semmit nem mond ki a magyar lakosságról vagy az emberiségről természetesen, mivel elmebeteg lévén nagy valószínűséggel vonzom az elmebetegeket. Tehát könnyen lehet, hogy a világ tele van aggálymentes, felszabadult emberekkel, akik egy zöld mezőn szökellnek a napsütésben, miközben egy illatos virágot szagolgatnak. Én és a környezetem (haverjaim, családom, stb.) pedig kuporgunk egy sötét szobában és még a redőnyt sem merjük felhúzni.
Kb. 2000 elejére datálom a pánikbetegségem kezdetét, azóta van, hogy egy csomó dolgot nem merek megtenni. Nem mondom, hogy előtte félelmek nélkül éltem, de nagyon kevés dolog volt, amit ne mertem volna meglépni. Nem nagyon éreztem olyat, hogy valamire ne lennék képes, vagy akármi is igazán árthatna nekem vagy bajom lehetne belőle. Erre szoktam azt mondani, hogy nagyon remélem, a gyerekem fele annyira sem lesz vakmerő és bevállalós, mint én voltam, vagy ha igen, akkor megúszik mindent.
Na de nézzük, mi kezdődött az ezredfordulón.
Akkoriban lettem huszonkét éves, és addig teljesen ismeretlen félelmek kezdtek el gyötörni. Elkezdődtek fokozatosan többek közt a klasszikus pánikrohamok. Egy pánikrohamot nem lehet leírni, csak akkor érti meg az ember a jelentőségét és ismeri fel a hatalmát, ha már egyszer átment egyen is. A pánikbetegségben egyébként - szerintem - hosszútávon nem a rohamok a legrosszabbak, hanem az, hogy lassacskán állandósul a rohamoktól való rettegés. Ez a rettegés megváltoztatja az ember egész életét és szerintem a személyiségét is. Én legalábbis szinte mindent megtettem, hogy elkerüljem a rohamokat és ez a törekvés szinte minden döntésemre és tettemre kihatott. Utólag visszanézve ez egy óriási hiba volt, és ha nagyon drasztikus vagyok, akkor azt mondom, hogy elfecséreltem tizenhárom évet az életemből, (mert most már egy éve megint élek).
Nem azért kezdtem bele ebbe a posztba, hogy megírjam a pánikbetegségem történetét, mert az egy könyvnyi anyag, és lehet, hogy egyszer meg is fogom írni, mert eléggé tanulságos. Csak annyit szeretnék valahogyan elmondani, hogy ha elfogadjuk, hogy elvesztegetettem tizenhárom évet, akkor mondhatjuk, hogy ezeket az éveket nyugodtan tölthettem volna kómában is. A kóma ugyebár eléggé hasonlít a halálhoz. És én most már azt mondom magamnak, hogy vagy szembemegyek a félelmemmel, vagy meghalok. Mert a szembe nem nézés, a dolgokba bele nem menés az egy elfecsérelt élet, azaz a halál. Akkor már nem teljesen mindegy, hogy elvágom a saját torkomat, vagy csak ülök egy sötét szobában és nem merem felhúzni a redőnyt?
Tegyük fel, hogy élek még negyven évet. Ezt az időt azzal tervezem tölteni, hogy nem merek semmit megtenni, mert rettegek? A sírkövemre meg felírják, hogy "Itt nyugszik Rettegő Rozi"?
(Kivételesen) nem magas lóról beszélek, ugyanis nálam szorongóbb emberrel kevéssel találkoztam életemben. Minden nap többször megküzdök magammal, olyan félelmeket győzök le (pl. tömegközlekedés), ami más ember számára teljesen szürreális, hogy félelmet válthat ki. Durván tizenhárom évig nem nagyon tömegközlekedtem ugyanis. És még rengeteg egyéb dolgot sem csináltam.
Nem állítom, hogy teljesen elmúltak a pánikrohamaim. És az emberi elme felettébb találékony: ha a rohamot már elbírom, produkál mást. A megőrüléstől való félelem például mindennapos látogató, hogy csak a leggyakoribb alternatívát említsem.
Két tanulság van. Minél többször aratok diadalt egy-egy rettegés fölött, annál erősebb vagyok. Sokkal kellemesebb kimerészkedni a rétre, mint ülni a lehúzott redőny mögött.
