Bő egy éve kezdtem futni. Kellett ehhez egy trauma és a nagyon erős akarat, hogy kimásszak a gödörből. Kezdetben még nem volt világos, most már úgy gondolom, hogy az utóbbi jó egy évben nagy szerepe volt a futásnak abban, hogy megőriztem az ép elmémet. 

Másfél hete már, hogy lefutottam a félmaratont. 

Tavaly szeptemberben volt egy nagyobb félmaraton Budapesten, akkor úgy gondoltam, majd egy év múlva megcsinálom talán. Csodálattal néztem a facebookon az induló ismerőseim képeit. Aztán kimentünk Prágába és (nem emiatt) nagyon begorombultak a dolgok. Voltak helyzetek, amikor úgy éreztem, csak akkor élek túl, ha azonnal felveszem a cipőmet és nekilódulok. Apukám meghalt: másnap már rohantam. Elárult, akiben olyan nehezen bíztam meg: futva próbáltam magam mögött hagyni a fájdalmat. Futottam az egyedül töltött éjszakák előtt, hogy tudjak aludni és ne rettegjek. A rettenetest jóba fordítani persze nem tudtam, de jobb lett mindenképp. El lehetett viselni. 

A futás nagyon individualista dolog, ezért nekem való. Akkor indulok, amikor én akarok, arra futok, amerre én akarok, olyan tempóban, ahogy tudok. A magányos dolgok erősítenek igazán, engem legalábbis.

Szóval végigfutottam a nagyon kegyetlen őszt, miközben az egyetlen célom a túlélés volt. Decemberben vettem észre, hogy kezdek rettentően ellustulni: már nem egyértelmű, hogy ha napközben úgy határoztam el, akkor este biztos lemegyek futni. Azt találtam ki, hogy kitűzök egy nagyobb célt, ami visz előre. Így néztem ki az április 13-i félmaratont és hozzá egy edzéstervet az edzesonline.hu-n. Januárban el is kezdtem szépen csinálni, a kiinduláshoz képest sűrítve az alkalmakat, emelgetve a távokat. A terv jónak tűnt: pont, hogy nem csapott át az aktuális adag a tűrésküszöbömön. Aztán március elejére, azaz másfél hónappal a cél előtt olyan állapotba juttattam a jobb csípőmet, hogy be kellett húznom a féket. Volt, hogy egy-egy rövidebb futás után csak fájdalomcsillapítóval tudtam elaludni, és sántikáltam rendesen. Leginkább attól tartottam, hogy hasonlóan számtalan (eszetlen) futóhoz, úgy tönkreteszem valamimet, hogy soha többé nem leszek már tökéletes.  Úgyhogy szépen visszavettem, mondván, hogy ez az erős fájdalom vis maior, legfeljebb nem lesz meg a félmaraton. De azért ez a gondolat nagyon frusztrált. 

Voltam a gyógytornászomnál kétszer, meg amint tudtam, elmentem ortopédushoz is, mind a ketten azzal kecsegtettek, hogy ez csak egy túlterhelés miatt kialakult gyulladás, fussam le a távot, aztán majd összeszednek. Úgyhogy - lényegesen kisebb elánnal, mint előtte - folytattam az edzést.

A hivatkozott edzésterv szerint 19,5 km volt a leghosszabb táv, amit le kellett volna futnom a verseny előtt, egy héttel előtte sikerült futnom 17,6-ot, a végére valami levegő szorult be az oldalamba, feladtam, hazamentem.

Ezután nem futottam hat napig, az egyik leggyakoribb tanács, amit olvastam, (merthogy elég alaposan utánaolvastam,) az volt, hogy rá kell pihenni a versenyre. Állítólag egy csomóan ott rontják el a (fél)maratonjukat, hogy nem nyugszanak és futkároznak, holott a 42 km előtt 2-3 hétig is pihenni kellene.

A nagy nap előtt kb. három órát aludtam, annyira be voltam feszülve. Az egyik legnagyobb parafaktor az volt számomra, hogy reggel kell futni: fél 10-kor  volt a rajt. Utálok bármit csinálni délelőtt, pláne sportolni. Amikor az átforgolódott és -feszültködött éjszaka után Gergő 7-kor keltett (nem kellett kelteni), akkor is rettentő ideges voltam. Pillanatok alatt bevágtam egy kávét, egy kis kefírt zabkorpával meg banánnal, 8-kor már a rajtszámomért álltunk sorban. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Apukám elkísért gyerekkoromban valamilyen megmérettetésre, például nyelvvizsgázni. Rettenetesen hideg volt, az idegbajtól meg a hidegtől (nyilván a kevés rövidgatyás egyikeként) látványosan remegtem. Aztán egyszer csak eljött egy pont, amikor a rettegés átcsapott valami nagyon konstruktív agresszióba, kicsit ilyen lehet, amikor a harcosok mennek a csatába (nem a biztos halálba), és azt éreztem, hogy na most akkor szétba*ok mindenkit. 

Elköszöntem gyorsan Gergőtől és beálltam a kék zónába az indulók közé.

Több helyen olvastam, hogy milyen fantasztikus az ember első versenye, amikor elkapja az induláskor a tömegben kialakuló kollektív eufória. Ott álltam a tömegben, és vártam a lelkesedést, ami cseszett jönni persze. Olyan sok minden előre megjósolt dologhoz hasonlóan. A félmaraton is olyan, mint a dohányzásról való leszokás: mindenkinál más. Én ugye egyáltalán nem vagyok csapatjátékos, nem tud lelkesíteni a tömeg. Sőt, határozottan idegesítettek az elején a sűrű mezőnyben bénán előzők, akik bevágtak elém, aztán ott csetlettek-botlottak.

Az egyik leghasznosabb tanács az volt, hogy az elején ne húzzak bele elmebeteg módon. Igyekeztem szép tempósan futni, de emiatt kicsit elbizonytalanodtam: jaj, vajon hol tarthatok, mindenki lehagyni látszott. Ez az érzés akkor lett csak igazán erős, amikor balról egy hatvan körüli, ősz, hajlott hátú ember kezdett beelőzni. 

A versenyen tett egyik legmeglepőbb megfigyelésem, hogy az emberekről külső és/vagy futástechnika alapján nemigen lehet megmondani, hogy mennyit bírnak. Voltak olyan mozgáskultúrájú versenyzők, akikről azt gondoltam volna, hogy 100 méternél nem jutnak tovább, miközben szárnyként csapkodtak a kezükkel és fel-felbuktak saját x-lábukban. Az egyik csaj bő 30 kilós súlyfelesleggel futott végig mögöttem. A Szigeten sok ilyet szoktam leelőzni, azt hiszem mindig, hogy ez életük első és egyben utolsó futása, és lőn, tele volt velük a 21 km-es táv. 

Egy másik megfigyelésem, hogy a magyar futó kelléktárából nem hiányozhat a Kalenji márkás valami. Egy idő után direkte elkezdtem keresni Kalenji-mentes versenyzőket, de nem találtam egyet sem.

Az egész olyan volt egyébként, mint egy álom: az agyam annyira arra koncentrált, hogy sikerüljön megcsinálni, hogy minden érzékszervem letompult szinte a legelején és valami furcsa ködön keresztül szemléltem a kalenjis, x-lábú világot. Az sokszor eszembe jutott, hogy vajon mikor jön el a holtpont, de újabb hazugságot lepleztem le, holtpont ugyanis nem volt. A 18. kilométer táján már éreztem, hogy szépen kihajtottam magam, de ilyenkor már fel sem merül, hogy feladja az ember. 

Szépen futok előre, csak én magam, leszarom a zenét, a drukkolókat, a lemaradókat, az előzőket, csak én vagyok. Azon azért meglepődök, hogy fekszenek páran az út szélén, lábgörccsel, ezzel-azzal. Van, aki sétál. Szembe jön egy mentő is. 

Amikor beérek az utolsó kilcsibe, begyorsítok kicsit, van még simán erőm, biztos, mert ettem sok finom Isostar tubusos fruktózt vagy mi a frászt. Futok be a szalag mellett, ott áll Gergő és a lányai, széles mosolyok, mutatom a V-betűt, szuperkirály vagyok. Amikor befutok a célba, úgy meghatódok, hogy kiszakad belőlem a sírás. Még jó, hogy végig rajtam volt a napszemüveg. 

1199-ik lettem majdnem hatezerből.